Fegyverneky Sándor, volt országos főépítész nemrégiben a környezettudatos építés nagykövete lett. A megtisztelő címmel a Magyar Környezettudatos Építés Egyesülete (Hungary Green Building Council – HuGBC) tüntette ki, melynek alapító tagja. A kinevezéssel járó feladatokról, a zöldépítés térhódításáról, valamint az épített környezet és a zöldfelületek közti egyensúlyról beszélgettünk vele.
Gratulálok a nagyköveti kinevezéshez! Milyen feladatot ró Önre ez a megtisztelő cím?
Eddig is sokféle szakmai folyamatban vettem részt az építészet, az építésügy területén, a HuGBC mellett tagja vagyok a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara lakásügyi szakbizottságának és az Aluta (Alumínium Ablak és Homlokzat) Egyesület elnöki tisztjét is betöltöm. Sok fórumon van mód arra, hogy a környezettudatosság eszméjét, illetve az ezzel foglalkozó egyesületet, a HuGBC-t népszerűsítsem.
Ez a tevékenység többirányú: egyrészt jelenti az építészettel kapcsolatos folyamatokba a környezettudatosság, mint szempont bevitelét, másrészt a szakmai szereplők figyelmének felkeltését és a tagtoborzást is.
Eddig is ezen dolgoztam és a jövőben is ez lesz a feladatom, immáron nagykövetként.
A környezettudatos építés a gazdasági válság hajnalán jelent meg Magyarországon, mégis néhány év alatt sikerült gyökeret vernie, olyannyira, hogy ma már nem épül irodaház környezetvédelmi minősítés nélkül.
A HuGBC a válság idején, 2009-ben alakult meg, ennek ellenére komoly felfutást ért el mind a tagok száma, mind a befizetett tagdíjak tekintetében. Ennek elsődleges oka, hogy
Ráadásul a World Green Building Council (WGBC) nemzetközi statisztikája szerint nem hullámzóan, hanem töretlenül fejlődött e terület.
Ezekben az években sem a magánemberek, sem a cégek nem vágtak bele új építésbe, inkább a meglévő épületeiket korszerűsítették, ami energiatakarékosságot és ezen túlmutató környezettudatosságot jelentett.
A most kezdődő Európai Uniós pénzügyi ciklusban, 2014-2020 között pedig az EU fokozottan támogatni fogja azokat a nemzeti törekvéseket, amelyek az épületállomány energiatakarékosságát növelik. Ráadásul előírta egy direktívában, hogy 2018-től – bizonyos típusú épületeknél pedig 2020-tól – már csak közel 0 vezetékes energiát használó épületekre adható ki építési engedély.
A HuGBC-nek az a missziója, hogy segítse felkészíteni a szakmát erre az időszakra. Nemcsak a válság idején volt ennek jelentősége, hanem most is, hiszen egyesek szerint már bekövetkezett egy visszafordíthatatlan, irreverzibilis klímaváltozás, amihez muszáj lesz alkalmazkodnunk.
Mennyire nehéz feladat az embereket az épületek felújítására buzdítani? A rezsicsökkentés – feltételezem – nem könnyíti meg ezt a munkát.
Amikor kiszámoljuk, hogy mennyit érdemes az épületre költeni azért, hogy energiatakarékosabb legyen, mi, építészek, szoktunk használni egy ún. Paretó görbét, ami meredeken indul, aztán ellaposodik. Azaz van egy bizonyos optimális határ, aminél már nem érdemes még vastagabb hőszigetelést, vagy 5. réteg ablaküveget tenni az épületre. Ugyanakkor ezeket a megtérülési számokat befolyásolják a mindenkori energiaárak.
Jó dolog a rezsicsökkentés, de kitolta a megtérülési időt.
Ezért azt szoktuk mondani, hogy
Számos olyan építtetőt ismerek, akit nem érdekel, hogy mennyi energiát takarít meg, csak az, hogy a családját függetlenítse annak veszélyétől, hogy világpolitikai vagy regionális politikai okokból valamelyik szomszéd ország esetleg elzárja a gázcsapot.
Ez egy nagyon komoly életérzés, egyfajta biztonság, amiért sokan döntenek úgy, hogy olyan szakembereket kérnek fel, mint amilyenek a HuGBC-ben is dolgoznak. De van egy másfajta életérzés is.
Márffy József, Kaliforniában élő kollégánk, aki szintén alapító és szintén nagyköveti kitüntetést kapott, hivatásszerűen foglalkozik azzal, hogy ezt a fajta környezettudatos szemléletet oktassa. Évente 12 ezer embert képeznek ki a kaliforniai és a hawaii régióban, többségében háziasszonyokat, akik otthonaik bővítéséről, felújításáról is döntenek. Ezeknek az embereknek már nemcsak az az életérzésük, hogyha a vihar elviszi a vezetéket, akkor is lesz áramuk, hanem a jövő iránt érzett felelősség is, hiszen ők azzal is tisztában vannak, hogyha egyszer az épület bontásra kerül, akkor az anyagok visszavezethetőek lesznek-e a természetbe vagy sem.
Láthatjuk, hogy a környezettudatossággal elérhető életérzés is többrétegű.
Arról már nem is beszélve, hogy egy-egy építőanyagnál, amikor a környezettudatos minősítést megállapítják, az is szempont, hogy milyen szállítási távolságról kerül az építés helyszínére. Nem mindegy ugyanis, hogy egy csempe Zalaegerszegről jött-e, vagy Kínából. Ha Kínából érkezett, akkor a szállítás során kibocsátott károsanyag-mennyiség is terheli. Ennek a szempontnak az erősödése a hazai építőanyag-gyártás fellendülését eredményezheti.
Tehát a környezettudatos építés a beépítésre kerülő anyagok teljes életciklusát figyelembe veszi?
Így van! A környezettudatos építés viszonylag hosszú időre szóló, anyagi megtérülést hozó, a környezetet óvó, egyfajta életérzést biztosító, munkahelyeket teremtő és helyi munkaerőt foglalkoztató építési mód. Ennek a sok pozitívumnak az együttállása vezetett mindnyájunkat az Egyesületbe.
Mi a helyzet az ingatlanfejlesztőkkel? Őket mennyire volt könnyű meggyőzni erről?
Már az Egyesület alapításakor voltak a tagok között ingatlanfejlesztő cégek, akiket azzal igyekeztünk meggyőzni, hogy mutassanak példát és építsenek környezettudatos irodaházat, amivel egyrészt az Egyesületnek is jó hírét viszik, másrészt az eszmét is terjesztik.
Az akadály az volt, hogy 5-6%-kal többe kerül egy ilyen építkezés.
Pedig ez elenyészőnek tűnik egy ilyen volumenű beruházásnál.
Igen, azt gondolná az ember, de ha alacsony a haszonkulcsa egy ingatlanfejlesztésnek, akkor az az 5-6% is számít. És az is gyakori kifogás volt, hogy a konkurensek, akik “normál” irodaházat építenek, olcsóbban tudják kiadni az irodákat és ezért a bérlők inkább őket választják.
Ezzel szemben ma mit látunk?
Nem épül Budapesten már olyan irodaház, aminek ne lenne környezettudatos minősítése. Az építtetőknél még a válság közepén is átbillent a mérleg nyelve a megértésen – egyszerűen a piac érlelte meg ezt, mert a cégek ráébredtek, hogy aki ilyen épületben bérel irodát, az azt kommunikálja magáról, hogy nemcsak a termékei, szolgáltatásai környezetbarátak, hanem ő maga is.
Van néhány olyan – a zöld szervezetek és a lakosság körében is – nagy port felverő építkezés – mint a Kossuth tér felújítása vagy a Városligetbe tervezett Múzeum Negyed – , amely a zöldterületek csökkenése miatt sokakból tiltakozást váltott ki. Ön mit gondol erről a problémáról?
Budapest alapvetően nem nagy park hiányos, de van egyfajta hierarchia. A Margitsziget tipikusan a sportra, kikapcsolódásra, kutyasétáltatásra alkalmas, a Budai-hegyek a kirándulásra, a Népliget szintén egy hatalmas zöld terület.
A Városliget helyzete azonban speciális.
A milleniumi ünnepségsorozatra alapították, akkor tele volt fából épült pavilonokkal, alig volt zöld része. A kiállítás után megmaradtak olyan funkciók, mint az Állatkert, a Vidámpark vagy a Széchenyi Gyógyfürdő. Gyerekkoromban a Budapesti Nemzetközi Vásár foglalta el egy jelentős területét.
Sosem töltötte be a város tüdeje szerepét.
Ki tudná azt megmondani, hogy mi a helyes arány egy zöldbe ágyazott kulturális területnél?
Nincs erre vonatkozó EU-s direktíva?
Az EU-s – már emlegetett 2018-ra, illetve 2020-ra elérendő – célok energia szemléletűek, illetve a széndioxid-kibocsátás csökkentésére fókuszálnak és nem törődnek azzal, hogy kivágják-e a fákat vagy sem.
A Tagore sétányt kivágták Balatonfüreden, mert elöregedtek a fák, a budapesti Szilágyi Erzsébet fasoron egy kártevő ette meg a gesztenyefákat, ezért kellett kiicserélni őket egy szakaszon olyanokra, amelyek jobban bírják a városi környezetet és azok a fák már belombosodtak.
A kritikusok sajnos hajlamosak elfelejteni, hogy a lombos fák évente +5% lombkoronát növesztenek, ami számos probléma okozója is lehet.
Be kell látnunk, hogy a lakások benapozása, a kilátás védelme miatt fontos a növények kordában tartása.
Szégyenlősek vagyunk, nem szívesen mondjuk ezt ki. Pedig a természet állandóan nő és fejlődik, a házak mérete viszont fix. Ebben is egyensúlyra kell törekedni.
2010-ben Kenyában, Nairobiban tartották az ENSZ Habitat világkonferenciáját, amelyen én is részt vettem az EU delegáció vezetőjeként. Ott azt tanultuk, hogy mindent a maga helyén kell kezelni: a város az város, a zöldövezet az zöldövezet és a falu az falu. Persze, jó lenne úgy élni, hogy 4 szintesnél magasabb házakat nem építünk, persze jó lenne, ha nagy parkok és kertek állnának mindenki rendelkezésére, de ezzel azt érnénk el, hogy az egyes ember ökológiai lábnyoma óriásira növekedne, a városaink pedig terjengőssé válnának.
És van ennek egy szociológiai oldala is. Bizonyos sűrűségű városok – és ezt kutatásokkal támasztották alá Nairobiban – az emberek közötti interakciókat támogatják. Ha az adott utca nagyon széles, a közepén egy zöld sávval, nem látom a túloldalon, hogy jön-e egy ismerősöm és nem tudok átintegetni, pláne nem átmenni hozzá.
Ezekről szégyenlősen nem szoktuk beszélni, met úgy tűnhet, mintha a “zöldségnek” és a “téglaságnak” a konfliktusa lenne, holott egyszerűen egy egészséges egyensúly megteremtéséről van szó, egy értelmes, intenzív területfelhasználásról és egy olyan településszerkezetről, ahol megvan a szerepe a városias interakciókra alkalmas sűrűségnek, a kertvárosi, elővárosi zöldövezetnek és a piknikező, kiránduló, bicikliző szempontok is érvényesülhetnek.
Nem lehet falusias környezetet teremteni a városban, mondván, hogy az egészségesebb. Mindennek megvan a maga helye és szerepe.
