A vadetető bölcső
Réges-régen, nagyon régen az Óperenciás-tengeren is túl, hatalmas hegyek nőttek. Egyikük, a legfiatalabb elhatározta, ő lesz a legmagasabb. Addig nyúlt, nyújtózkodott, míg majdnem elérte az eget. Igen ám, de nagy árat is fizetett ezért a nagyravágyásért! A tetején már nemhogy fa, de még fű sem nőtt, az állatok sem költöztek oda. Csupán egy kis patak eredt nem messze a csúcstól, de az is igyekezett elhagyni a kopár vidéket. Unatkozott magában.
A hegy ezt már nem akarta engedni, és hatalmas sziklát gördített a patak útjába. Az megszeppenve torpant meg, de nem változtatott elhatározásán. Óriási tóvá duzzadt, s amikor elérte a szikla peremét, bátran átvetette magát azon. Zúgva, dübörögve szédült a mélybe, egy csöppet meg is ütötte magát, de aztán ismét szeliden csobogott tova. Múltak az évek, a patak medret mosott magának. Partján dús fák, bokrok telepedtek meg, erdei állatok oltották vizével a szomjukat.
Egyszer éppen arra tévedt egy favágó, aki szép szép szál fákat keresett. Megszaporodó családjának akart új házikót építeni. Megpihent a patak füves partján, gyönyörködve nézte a hatalmas vízesést. Egy gondolat fogant meg benne: ide fogja házát felépíteni egy vízimalom formájában. Neki is látott a munkának, dolgozott keményen. Fejszéje nyomán forgácsok pattogtak. Egyszercsak elkészült a takaros kis otthon.
A lezúduló patak vígan ugrándozott a malom kerekén, körbe-körbe hajtotta azt. Vidám csobogása messze elhallatszott. Boldog volt, hogy szökése nem volt hiábavaló, s lám, még a hegy is belenyugodott. Tetszett neki a malom nagyon. Abban meg fürgén mozogtak a fűrészek – mert fűrészmalom volt ám az – , a favágó meg minden kivágott fát szépen fel tudott így dolgozni.
A környéken lakó állatok is megszokták az új szomszédot, kinek cseperedő fiacskájában igazi játszótársra leltek. Mikor nagyobbacska lett a gyerek, és kinőtte bölcsőjét, apja szép ágyat faragott neki. A bölcsőt meg kitették a malom udvarára, abba gyűjtötték az udvarról lekaszált szénát.
Abban az évben igen kemény tél váltotta a szép, hosszú őszt. Sűrű havazással köszöntött be, vastag jégpáncélt vont a patak partjára. Ebben a dermesztő hidegben a favágó sem járt el, benn a meleg szobában mesélt kalandjairól a körülötte tébláboló gyermeknek.
A fiúcskának nagyon tetszett a hóesés, sokszor odaszaladt az ablakhoz. Kedvtelve nézte a hópelyhek játékát, figyelte, ahogy a fák ágain, a malom tetején egyre vastagabb a puha hótakaró. Így vette észre az udvar sarkában hagyott bölcső köré óvakodó őeket, nyulakat. Az apró állatok félve, de mohón ropogtatták az ősszel felhalmozott illatos szénát.
A favágó ekkor döbbent rá, hogy ebben a rengeteg hóesésben ezek az állatok nem találhatnak elegendő eledelt. Kapta hát magát, és kisfiával együtt készített még néhány bölcsőt a malomban maradt deszkákból. Olyan ügyesen fabrikáltak, farigcsáltak, hogy még tető is jutott az etetővé vált bölcsőkre. Mikor aztán elkészültek, és alábbhagyott a havazás is, kihelyezték mindet a malom környékére. Megrakták illatos szénával, kukorica csövével, és lesték-várták a látogatókat.
Hamarosan meg is jelentek az erdő éhező állatai, és egymást melengetve falatozni kezdtek. Mikor odaröppent egy-egy madárka is, nem küldték el azokat sem. Olyan békés és meghitt volt ez a látvány, hogy a favágónak kicsordult a könnye. Fiacskáját kézen fogta, hazaballagtak, s otthon barkácsoltak még pár madáretetőt is. Került azokba napraforgó, köles, faggyúdarab is.
Így telt el a tél, s amikor kitavaszodott, az erdő madarai a malom köré költöztek. Vidám csicsergésükkel ébresztették a családot, napközben énekeltek az udvaron, a kertben tevékenykedő fiúnak meg az anyjának. Tavasz végén aztán az őzek, nyulak, vaddisznók is elhozták a patakhoz apróságaikat. Megmutatták őket a büszke favágónak, s közben elmesélték csemetéiknek, hogyan mentette meg őket a gondoskodásával a pusztulástól.
A favágó és családja azután minden nyáron összegyűjtötte a szénát, s ha beköszöntött a tél, jól megpakolták vele az erdei vadetetőket. Édes, olajos magvakkal feltöltötték a madáretetőket is. Barátjuk is lett az erdő minden lakója, s ők boldog békességben éltek ebben a közösségben.
A “Mesés természet” ökomese-gyűjtemény megjelenését a Nemzeti Kulturális Alap támogatta.
