Tábori Szilvia

A szelektív hulladékgyűjtés számomra szigorúnak tűnő formájával életemben először Svédországban találkoztam, a saját háztartásomban. Tanácstalanul álltam az Ikeás konyhabútorba precízen beékelt öt darab (picike) kuka előtt: időben és térben is komoly kihívást jelentett a napi szemét. A tartalmukat külön szatyrokba gyűjtve a hajdani családi házunk méreteit idéző kukatároló épületnél jött a végső megsemmisülés a gondosan elmosott, fém fedelüktől megfosztott, s külön gyűjtőbe kidobott tejfölös dobozokat látva. Vezekelni akartam. Még nem teljes a siker. De törekszem rá. A szégyenérzet kerülget, mert szárligeti kertünk komposztjától még mindig viszolygok. „Büdös lesz” – vizionálom a következő nyarat, s azt, hogy gumicsizmában forgassam át a félig folyós masszát, nem napi rutinként képzelem. De mikor a Budapesttől 40 kilométerre fekvő, domboldali házat, és annak 600 négyzetméteres kertjét választottam lakhelyemül, ez is a pakliban volt. A telek csücskében álló komposztra tehát a fenntarthatóság melletti elköteleződésem szimbólumaként tekintek! Ránézek, s elképzelem, hogy a természet nem felejti korábbi bűneim. Azt a laikus, de nyitott, helyenként elszánt, olykor viszont csüggedő tömeget képviselem, melynek tagjai elköteleződtek ugyan a környezetvédelem iránt, ám a napi rutin kialakítása, az újabb kihívások sokszor eltántorítják őket. Mert ebben a virtuális zajban hiteles és hatékony információt találni nem egy fáklyás menet. A segítség pedig elkél.