Az erdő hálája
Egyszer volt, hol nem volt, futóhomokon és zsombékon is túl, volt egy varázslatos erdő. Dús lombú fáin mókusok játszottak, üde zöld bokraiban madarak fészkeltek. Tisztásainak harmatos füvét őzikék legelték. Virágok és gombák tarkították finom földjét. Csoda volt ott az élet, s bölcs uralkodója nagyon vigyázta minden értékét. Ha kirándulók vetődtek arra, sosem verték fel az erdő csendjét, nem zavarták meg lakóinak nyugalmát. Ők is átélték a csodát, jól érezték ott magukat.
Az erdő minden lakója boldog és elégedett volt, kivéve az öreg erdőkirály egyetlen leányát. Őt rettenetesen zavarta a hajnaltól zengő madárdal. Szobája ablaka alatt az őrök feladata csak az volt, hogy elhessegessék onnan a dalolni kezdő kismadarakat.
A leány nem szerette a virágokat sem, nem is sétált ki soha a virághímes tisztásokra. Ha meg játszadozó mókusokat látott, egyenesen rosszul lett. Nagy bánata volt ez az erdőkirálynak.
– Milyen uralkodó lesz ebből a leányból? – sóhajtotta egyre gyakrabban. – Mire hagyom itt e kedves alattvalókat? – aggodalmaskodott.
Aggodalma nem is volt alaptalan, mert leánya titokban már megfogadta, amint trónra lép, a maga elgondolásai szerint rendet teremt az erdőben. Az öreg király csupán abban bízott, hogy még életében talál valami jóravaló férjet a lánynak. Olyat, akinek továbbadhatja szépséges birodalma szeretetét, bölcs kormányzását reá bízhatja.
Egy hideg télen azonban búcsút mondott az életnek, s mire kitavaszodott, leánya elfoglalta helyét a trónon. Boldogan kezdte hát átformálni a csodavilágot saját kénye szerint. Kitiltotta a madarakat az erdőből, hogy csend legyen végre. Elűzte a virágokat is. Még a bokrok alatt szerényen megbúvó ibolya is elköltözött, annyira árva lett szegény. Aztán a kirándulók sem jöttek már. Minek is jöttek volna, hiszen csak mérges gomba termett az avarban. A tisztások füve meg derékig ért, annyira elvadult az őzikék nélkül. Elárvult az erdő, a lány mégis jól érezte magát benne, mert lelke nem volt érzékeny a szépre.
Hanem egyszer nagy baj történt! A szomszéd birodalom hernyói neszét vették, hogy a csodaerdőben már nincsenek madarak. Ott nem kell rettegni, hát átköltöztek családostul, s szabadon nekiláttak a lombok pusztításának. Gyorsan fogyott az üde levél, hisz nem kellett óvatoskodniuk, nem járt arra ellenség! Rigó, pinty, cinege már mind elköltözött. Így egy reggelen a királylány megrettenve fedezte fel, hogy kertjében nyoma sincs az árnyat adó lomboknak.
Rohant az erdőbe. Bizony, ott is jócskán hiányzott a levél. Csupasz ágak meredtek szomorúan az ég felé. Most aztán megsajdult a leány szíve! Talán életében először sírva fakadt. Lerogyott egy csupasz lombú fa alá, s csak sírt-sírt keservesen.
Ömlő könnyei átáztatták az avart, ami alól kidugta fejét egy csöpp harangvirág. Nem is tudni, hogy maradhatott ott, de jól megbújt a puha avarban. Furcsa volt azonban neki a hang, hát előmerészkedett. A lány máskor dühösen eltaposta volna, de most ujjai közé fogta a szép kis kelyhet.
Valami csodálatos melegség kezdte átjárni ettől az érintéstől. Miközben elsuttogta a virágocskának, mennyire bánja már gonoszságát, szíve megtelt vágyakozással. A kis virág megsajnálta a lányt.
– Énekelj! – tanácsolta neki csengő hangon.
A királylány megfogadta a tanácsot, s nekiveselkedett. Nehezen indult a dal, hiszen sosem szerette az ilyesmit. Aztán mégis, egyre szebben, egyre csengőbb hangon énekelt. Énekelt egész álló nap, míg bele nem fáradt.
Dalát elvitte a szél hetedhét határon túlra, ahol meghallották az éppen nyugovóra térő énekesmadarak. Nosza, szárnyra keltek, s másnap nekiláttak a nagy munkának. Eltakarították a sok hernyót, miközben a megmaradt lombok közé fészkeltek újra. A királylány minden áldott nap kiszaladt az erdőbe, énekével biztatta a madarakat. Mire új tavasz jött, teli reménnyel leste a fákat, bokrokat: rügyeznek-e? Azok meghálálták a segítséget, örömmel vették, hogy uralkodójuk belátta, óvni kell az erdőt. Olyan szép lombot eresztettek, hogy még az öreg király is megcsodálta volna.
Újra élet költözött a megmentett fák közé, a hibájából okuló leány pedig bölcs uralkodójukká vált. Úgy szerette a természetet, hogy vigyázta minden értékét!
A “Mesés természet” ökomese-gyűjtemény megjelenését a Nemzeti Kulturális Alap támogatta.
