Akkor most már hátradőlhetünk?
Egyedülálló megállapodás született a COP21-en Párizsban, amivel egy hosszú évek óta tartó patthelyzet ért véget. A diplomácia diadala, hogy a jelenlévő közel 200 ország konszenzusra jutott december 11-én. A megegyezés aláírásával a résztvevők kötelezték magukat a légkör felmelegedése elleni aktív küzdelemre.
Világszerte nagy reményekkel várták az ENSZ 21. klímakonferenciáját, mert sokan úgy vélték ez az utolsó (utáni?) pillanat, amikor a Föd országai egységes fellépéssel még tehetnek a klímaváltozás ellen, ami – egyre inkább látszik – mindannyiunk közös problémája. Az előző klímacsúcsokon – legutóbb 2009-ben Koppenhágában – inkább az egymásra mutogatásban jeleskedtek az országok, de ennek végre vége: belátták, hogy mindenkinek hozzá kell tennie, amit tud.
A célok nagyok, az irány megvan, már „csak” a megvalósítás maradt hátra.
Mik is ezek?
Nem kevesebbet tűztek ki közös célul, mint hogy a globális felmelegedés mértéke ne érje el a kritikusnak számító 2°C-t, de lehetőleg már a 1,5°C-ot se (ennek bekerülése – igaz, csak ajánlás szintjén – a megegyezés szövegébe volt a klímacsúcs egyik legnagyobb, pozitív meglepetése).
Ennek érdekében 2050-re el kell érni az üvegházhatású gázkibocsátás teljes semlegesítését, azaz csak annyit bocsáthatunk ki, amennyit a természetes folyamatok képesek elnyelni. Az egyes országok feladata, hogy 2020-ig a cél elérése érdekében konkrét lépéseket, vállalásokat tegyenek.
A Párizsi Egyezmény bejelentésének pillanata – boldogság és örömkönnyek:
Na de ki fogja ezt betartani és betartatni?
Fontos kiemelnünk, hogy habár a megállapodás szankciókat nem jelölt meg az esetlegesen nem teljesítő országok ellen, azonban megegyeztek az ötévenkénti, rendszeres felülvizsgálatban és a vállalások fokról fokra való szigorításában (könnyítésre nincs lehetőség).
Ezenkívül a fejlett országok ígéretet tettek a gazdaságilag rossz helyzetben lévő fejlődő államok támogatására annak érdekében, hogy mielőbb a megújuló energiákra térhessenek át. A magánszektor pedig nagyobb szerepvállalást ígért a kutatások és fejlesztések finanszírozásában, hogy a kisebb szén-dioxid kibocsátású technológiák a fejlődő országokban is elérhetőek legyenek. A szegényebb országok így több időt és segítséget kapnak a káros gázok kibocsátásának csökkentéséhez.
A megegyezésessel akár elégedettek is lehetnénk, de látnunk kell, hogy ez csak az első lépés. És igaz, hogy a hegy megmászását is az első lépéssel kell elkezdeni, de egy lépés még nem járás.
Hazai visszhang
A magyarországi „zöld” szervezetek is üdvözlik a megállapodást, de kétségeiknek adnak hangot. Abban mindenki egyetért, hogy az irány jó, de hiányolják a meghatározott utat a célig. Az, hogy a kormányoknak ötévente újabb vállalásokat kell tenniük egyelőre kevésnek tűnik a sikerhez.
A közös nyilatkozatot kiadó hazai szervezetek (Greenpeace, MTVSZ, Védegylet, Energiaklub, Levegő Munkacsoport, WWF) Magyarország feladatait a következőkben látják:
1. A jelenleginél jóval nagyobb széndioxid-kibocsátás csökkentésre van szükség.
2. Az energiahatékonyságot és -takarékosságot valódi prioritássá kell tenni.
3. Fel kell számolni a fosszilis energiahordozók támogatását, és a gyakorlatban is érvényesíteni kell „a szennyező fizet” elvét.
4. Fokozatosan csökkenteni kell a fosszilis és szennyező energiaforrások felhasználását, és áttérni egy energiatakarékos és megújulóenergia-alapú gazdaságra.
Bővebben itt.
Sajnos még mindig sokan hiszik azt, hogy a klímaváltozás ránk, magyarokra nem hat, mert a Kárpát-medence „védett hely”, de ez egyáltalán nem igaz, sőt, a globális felmelegedés nálunk még fokozottabban jelentkezik (az átlag hőmérséklet-emelkedés az ipari forradalom óta 0,8 Celsius, míg hazánkban 1,08 Celsius).
A másik tévhit az emberek fejében Magyarország víznagyhatalom volta. Azonnal árnyalódik a kép, ha belegondolunk hogy felszín feletti vizeink 95%-a határainkon túl ered, ezért fokozottan ki vagyunk téve a környező országokban előforduló szennyezéseknek. Arról nem is beszélve, hogy vizeink sem egyenletesen oszlanak meg. Elég csak arra gondolnunk, hogy az utóbbi években előfordult olyan helyzet is, hogy az ország egyes részein az árvíz/belvíz okozott gondot, míg máshol az aszály pusztított.
Ami az egyik legfontosabb eredménye a Párizsi klímacsúcsnak, és amit nekünk, magyaroknak is meg kell értenünk, az a folyamatok globális összefüggése. És ez nem valami ezoterikus humbug. Az én autóm kipufogógáza is hozzájárul ahhoz, hogy olvadnak a jégtáblák a jegesmedvék alól. Nem dughatjuk többé homokba a fejünket, nem mondhatjuk többé azt, hogy „ez nem a mi problémánk”, mert egyrészt már most is az (gondoljunk csak az elmúlt évek enyhe teleire és forró nyaraira, tomboló viharaira), másrészt a jövőben még inkább a miénk lesz, ha százmilliók lakóhelye válik lakhatatlanná a szélsőséges időjárás, az aszály miatt megfogyatkozó élelmiszer vagy a megemelkedett tengerszint miatt.
Most kell cselekednünk, mert lehet, hogy holnap már késő lesz!
Pingback: Újabb lépés a klímaváltozás elleni harcban | ReCity Magazin()