Csepeli Életformák

Az “Életformák” nevet viselő, a csepeli Papírgyár egykori ablakszárnyaiból épített, vízparti növényekkel beültetett installáció a csepeli Duna-part négyeztméternyi darabját hozta Csepel Belvárosába, tavaly júniusban. Az egyik üvegtáblára ragasztott leírás szerint a tájművészeti (land art) munka Csepel városi és természeti identitását kutatta. Továbbá egy hiányérzetet is megfogalmazott: a tájművészet szerepéről, a környezetkultúra, az emberi-környezeti problémák és értékek közvetítése, testi-érzelmi, tapasztalati megismerése és taníthatósága révén.

 

Az “Életformák”, a csepeli üvegház, akár egy vizsgálati tartály, egybesűrítette az épített és természeti adottságokat, színeket, élet-világokat. Függőleges fa és üveg falai között, hasáb-testében a nád és a vízparti növények a Ráckevei-Duna zöldjét, a Csepel-szigetet körülölelő folyópartot minimalizálta. Kívül helyezte ezen az embert, a csepelit és a nem-csepelit egyaránt. Nekünk csak figyelni kellett. A hely-specifikus alkotás így megmutatta közeli környezetét is: a betonágyásokban laposan szétterülő dísznövényeket, a macskakövek közt kibúvő füvet, a szürke burkoló téglák vonalait és a műanyag ablakokat is. Utóbbi egy újabb perspektívát nyitott meg: hiába fordítottunk hátat a tízemeletesek sorának, a visszatükröződés révén, a paneltömbök ablaksorainak négyzethálós mintája és a halványkék égbolt is a frontális vetítés részévé vált. A 27 ^oC-ban, a szárazságban sárguló növények, a kiszürkült termőföld, a szomjas testünk és a panellakások behúzott függönyei mögött árnyékot és hűsítő félhomályt kereső nappalik, háló- és gyerekszobák: mind együtt lélegeztünk.

 

 

Ázsiában jártam, mesterségem címere: environmental artist

Az “Életformák” alkotója, Bubla Éva művész, 2011 óta rendszeresen dolgozik Indiában, Indonéziában, Tajvanon, közösségi-tájművészeti projekteken. Művészeti kutatómunkái foglalkoztak többek között a helyi kultúrák természetszemléletével, a modern kori ember tevékenységeinek környezetre gyakorolt hatásaival, a tengerek és urbánus terek műanyaghulladékkal való szennyezésével, a vízminőséggel és ivóvízhiánnyal, a hangszennyezéssel, a génkezelt vetőmagok vagy a talajerózió környezeti problémáival, illetve ezek társadalmi következményeivel (öngyilkosságba menekülő indiai gazdák tragédiájával; a szüleik gazdálkodó tudását elfelejtő, majd a városból falvakba visszatérő tajvani fiatalok új hullámával stb.). A helyi közösségekben folytatott munka során tulajdonképpen nem objektumok születtek, hiszen a tájművészet formanyelve nem a dísztárgy, nem a hagyományos anyagokból készült szobor, hanem a valóságos térben létrehozott, magán a természeten végrehajtott: változtatás. (Sebők, 1996, 67) És ennek szükségszerű velejárója: a reflektív, kapcsolat-alapú környezetkultúra felvetése.

Példa erre a “Spiral of Existence” (Létspirál, 2012), egy indonéziai tengerpart-szakaszon felhalmozódott műanyaghulladékból alkotott, csigavonalú installáció, amely az idő, az élet és a természet körforgására utal, amelynek mi is függő(!)-része vagyunk. A jáva-szigeti helyszín azért is aktuális befogadója volt ennek, mert a világ legnépesebb  és legsűrűbben lakott szigete, valamint gyors területi-gazdasági fejlődésével párhuzamosan mindennapos tanúja a fenntarthatatlan fogyasztás okozta környezetszennyezésnek, a szociális, etnikai és vallási feszültségekből fakadó instabilitásnak és a földrengések, vulkánkitörések okozta kockázatoknak.

A “Tribute to the Ancestors” (Ős-Szellemek, 2017) elnevezésű közösségi-művészeti munka pedig egy tajvani halászfalu partjainál, három darab, egy-, két- és háromméter magas bambuszból font halászkosarat, varsát mintáz, rajta helyiek fonásain lógó, bambusztáblákra írt üzenetekkel, fohászokkal. Megállít és emlékeztet a mára kisebbségbe szoruló őslakosok (Pangcha törzs) törzsi kultúrájának létjogosultságára és természetszemléletére. A szüleik, nagyszüleik, dédszüleik mindennapi küzdelmére az újonnan iparosodott Tajvan történetében, az urbanizáció és turizmus hatásai közt, továbbá szakrális, származási kötődésükre a föld, a tenger, és a hegyek iránt, amelyekre szintén saját őseikként tekintenek.

 

A fenntarthatóság pedagógiájához

Mindezen tapasztalatokkal a birtokában, Bubla Éva következő tájművészeti munkája már a Szigetszentmiklósi Batthyányi Kázmér Gimnáziumban zajlott, Dékányné Varga Krisztina grafikusművész és -tanár meghívása nyomán, a Tudományos Napok (röviden BKTN) programsorozat részeként, 2017 őszén.
Bubla Éva művész és aktivista “BolygónK/léTüNk”-projektje ökológiai problémákkal és megoldási lehetőségeikkel foglakozott, amelynek során a művészet, ember és környezetének viszonyát vizsgálta a diákokkal közösen, előadás, fotókiállítás és műhelymunka keretei közt. Amiként Indiában, Indonéziában, Tajvanon, úgy Szigetszentmiklóson is kulcsfontosságú volt a kisközösség, jelen esetben a tanulói csoport bevonása az alkotó folyamatba: mert a közösen eltöltött idő és élmények hatására az alkotás üzenete és tanulsága a résztvevők gondolkodásába, szemléletébe is integrálódik. Így a projekt azzal a kérdésfelvetéssel is foglalkozott, miszerint az Egyén, valamint a Művészet hogyan tud a környezetkultúra pozitív alakításához aktívan hozzájárulni…?

Az üvegház építése során folyamatos diskurzus zajlott a diákok és tanáraik között, olyan kapcsolódó problémákról, mint a klímaváltozás, a túlfogyasztás és a hulladéktermelés, de szó esett az újrahasznosítás lehetőségeiről is. Diskurzusról beszélünk, de ezzel párhuzamosan a testi gondolkodásra (corporeal thinking), érzékszervi tapasztalatszerzésre, az absztrakt fogalmak tartalommal való megtöltésére is ugyanolyan hangsúly került. Hiszen a problémafelvetés, az installáció koncepciójának kialakítása (pl. korábbi művészeti munkák áttekintése), a növényeknek szánt terrárium tervezése (pl. kézzel rajzolt vázlatok készítése), a rétegelt lemezek, fenyő deszkák, festett ablakszárnyak összeszerelése (pl. mérés, fúrás, szegelés, fűrészelés, csiszolás), és végül a sziklakerti növények ültetése (pl. termőföld lazítása, iszaposítása), végeredményben összpontosította és tárgyiasította a résztvevők tematizált adottságait, készségeit és vállalt feladatait. Amiként azt a klímaváltozás kihívásai is megkövetelik tőlünk: a globális folyamatok hatásainak, eltérő természeti adottságokra és változatos társadalmi-gazdasági jellemzőkre alapozott, lokális kezelését.

Klímastratégiák margójára

Klímastratégia, zöldinfrastruktúra fejlesztés vagy vízgazdálkodási koncepció, éghajlat-változási platform – mind-mind napirenden lévő programok, amelyeknek egyike sem nélkülözi a szemléletformálás és környezetkultúra alakítására vonatkozó célkitűzéseket. Jómagam, a Tolna- és Nógrád-megyei klímastratégiák társadalmasításával foglalkoztam az elmúlt évben, és tapasztalataim alapján, a konferenciák, fórumok, workshopok alkalmával a leginkább visszatérő, szemléletet meghatározó momentum: az érintettség (affect).

Esettanulmányok, grafikonok, statisztikák, szakértői vélemények, jógyakorlatok, kutatási eredmények, plakátok, személyes történetek sokasága áll rendelkezésünkre, de az akció-szintű környezetkultúra alakításában a területi kötődés, környezeti identitás fogalmainak újragondolása; az érzelmi energia, mint hajtóerő; az indirekt és nem-reflektív gondolkodásformák; az érzékszervek és testrészek reakcióinak és ismereteinek kezelése; az induktív bizonyítás még nem szerepel mindennapi módszertárunkban. A tájművészet bemutatott módszertana viszont közelebb áll az érintettség problematikájához – már csak hozzánk, emberekhez kell közelebb hozni…

 

Felhasznált irodalom:

Sebők, Zoltán. 1996. Az új művészet fogalomtára 1945-től napjainkig. Budapest: Orpheusz Kiadó, p. 67.

 

Címkék: klímastratégia, land art, ökodizájn, szemléletformálás