Felfelé a Dunán

Bodnár Zsuzsa
Szerző: · 2016-10-25 | 11:51· Ökoszalon

Nick Thorpe: A Duna – Utazás a Fekete-tengertől a Fekete-erdőig

Végighajózni a Dunán, vagy követni a folyó útját a hegyektől a tengerig: bizonyára sokan vágynak egy ilyen utazásra. De vajon miért teszi meg valaki „visszafelé” ezt az utat? A szokatlan kalandra Nick Thorpe, a BBC legendás újságírója vállalkozott, aki a Dunáról és a folyó mentén élő emberekről szóló élményeit egy különleges útleírásban összegezte.

 

A Dunáról szóló útikönyvek szerzői, miután belakmároznak a feketeerdő-tortából, s elindulnak lefelé a folyón, „növekvő balsejtelmek közepette” jutnak egyre ismeretlenebb vidékekre – írja könyve bevezetőjében Nick Thorpe. Az újságíróként – többek közt a BBC budapesti tudósítójaként – ismert szerző ezzel szemben felfelé indul el a Dunán: ő ugyanis azoknak a kereskedőknek, kalandoroknak és hódítóknak az útvonalát szeretné végigkövetni, akik évszázadokon át szintén ebbe az irányba haladtak.
„Európát keletről népesítették be és keletről civilizálták” – állítja a rendkívül alapos régészeti, történelmi, néprajzi ismeretekkel rendelkező Thorpe, aki egy repülőúton, a magasból letekintve döbbent rá:

ha Egyiptom a Nílus ajándéka, Európát akár a Duna ajándékának is nevezhetjük.

Kontinensünk történelme azonban nemcsak ismeretterjesztő szándékkal elevenedik meg e könyv lapjain – a szerző legfontosabb célja ugyanis az, hogy közelebb hozza egymáshoz a Dunától Nyugatra és Keletre élő népeket. Persze neki „könnyebb dolga” van, mint más utazóknak, hiszen régóta jól ismeri a keleti régiót: a 80-as években és a rendszerváltás idején Magyarországról, a 90-es években pedig a délszláv háborúból küldött riportokat, tudósításokat.

nickthorpe-org
Nick Thorpe a BBC kelet-közép-európai tudósítója, Magyarország-szakértő. 1960-ban született a dél-angliai Upnor faluban. A Readingi Egyetemen diplomázott modern nyelvekből. 1983-ban jött Magyarországra, hogy részt vegyen egy béketüntetésen. Felesége magyar, öt gyermekükkel jelenleg is Budapesten élnek.
Szakterülete a 90-es években Magyarország mellett más közép-európai országokkal is bővült.
2009-ben The Unfinished Revolution (A befejezetlen forradalom) címmel könyve jelent meg a kelet-közép-európai rendszerváltozásokról és hatásukról. Több dokumentumfilmet is forgatott a Duna tévé számára; jelenleg a menekültekről szeretne könyvet írni.

 

 

A tokhalak nyomában

 

„Tehát felfelé tart a folyón, mint a tokhal!” – jegyzi meg nevetve egy román halász, amikor a szerző útirányáról értesül. Thorpe valóban sokat úszik a folyóban, egyébként viszont autóval, biciklivel és hajóval teszi meg a torkolattól a Duna forrásáig tartó kb. 2860 kilométert. És bár szívósan halad észak felé, számos kitérőt tesz nemcsak térben, hanem időben is. Mesél többek közt a Duna-menti rézkori civilizációról, az ókori rómaiak és a dákok küzdelmeiről, az oszmán-török hódításokról, de hangsúlyos szerep jut a könyvben a rendszerváltást megelőző és az azt követő időszakoknak is.
A szerző igyekszik minél több itt élő embert megszólítani, s miközben a történeteiket hallgatja, rendszerint a helyiek által kifogott halakat eszi és az itt termelt borokat issza.

Nem hagyományos útikalauz tehát ez a könyv, hiszen íróját elsősorban az emberek érdeklik: azt szeretné megmutatni, miként élnek, miként gondolkodnak, milyen álmokat szövögetnek a Duna mentén élők. Találkozhatunk különleges sorsú emberekkel – például a bolgár diktatúra hírhedt belenei büntetőtáborának egykori foglyával, az Ukrajnában működő, utolsó európai lepratelep lakóival vagy a Vaskapun épített gát miatt elárasztott és a ma már csak az emlékekben élő sziget, Ada Kaleh lakosaival – , de legalább ilyen érdekfeszítő a többi Duna mellett élő, „hétköznapi” ember bemutatása.  A szerző ugyanis mindenkire ugyanazzal a kíváncsisággal tekint, legyen a megszólaló „egyszerű” halász, pásztor vagy épp egy atomerőműben dolgozó tudós mérnök. A rengeteg találkozásból és beszélgetésből aztán kiderül: leginkább a Duna-deltában vagy a folyó alsó szakaszán élők kötődnek igazán a vízhez, és talán jobban is ismerik a Dunát, mint az északabbra lévő országok lakói.

nickthorpe2

“A tokhal régen gazdaggá tette a halászokat.” A képen Nikita Ivan látható (Forrás: telegraph.co.uk)

 

Csakhogy ennek meglehetősen prózai okai vannak: a szocializmus bukása után ugyanis ezeken a vidékeken bezártak a súlyosan környezetszennyező vegyi üzemek és mezőgazdasági telepek, ami ugyan kedvezett a víz tisztaságának, ám ezzel az itt élők nagy része a munkáját is elveszítette. Így vált létszükségletté például a halászat: munkalehetőséget nyújt vagy épp élelmet biztosít sokak számára. S ahogy az ókori rómaiaknak is fontos volt annak tudása, hogy hol tanyáznak a folyóban a tokhalak – ezekre a helyekre építették ugyanis erődjeiket – , éppúgy fontos a mai román, szerb, ukrán halászok számára számos ősi ismeret: melyik dunai szél kedvező a halászatnak, mikor milyen hálót érdemes használni, hogyan készül a finom halfasírt.
Persze ez utóbbit nem tokhalból készítik: ennek halászatát ugyanis a román állam 2006 óta tiltja. A döntés – melyhez később Bulgária, Szerbia és Ukrajna is csatlakozott – hozzájárult ugyan e fenyegetett faj megmentéséhez, de a halászokra, akik számára a tokhal jelentette a legértékesebb fogást, súlyos csapást mért.

 

 

Környezetvédelem vagy gazdasági fejlődés?

 

De nem a tokhal-fogás tilalma az egyetlen természetvédelmi döntés, aminek nem örülnek a Duna mellett lakók. Thorpe könyvének egyik nagy érdeme, hogy számos olyan, a folyó jövőjét érintő kérdéssel ismerteti meg az olvasót, melyre egyáltalán nem könnyű megoldást találni.
A Duna-deltában például az elmúlt években több száz szélturbinát építettek, és továbbiakat is terveznek a helyi és a külföldi befektetők. Csakhogy ezek ellen épp a környezetvédők tiltakoznak: a szélerőművek ugyanis a deltavidék felé repülő, vagy onnan érkező vándormadarak millióinak útjába esnek és ezért óriási veszélyt jelentenek a számukra.
„A madarak sem bolondok, néhány turbinát még kikerülnek, de mi van, ha több száz közé kerülnek be? A denevéreknek még rosszabb, a rotor okozta nyomáskülönbség miatt felrobban a tüdejük, mikor arra haladnak” – sorolja aggodalmait a helyi Bioszféra Hatóság egyik munkatársa, hozzátéve, hogy az építtetők által felbérelt biztonsági őrök gyakran még a vizsgálatokat végző ornitológusokat is elűzik.

nickthorpe

Pelikánok a Duna-deltában (Forrás: szatmar.ro)

 

Thorpe azonban nem leleplező riportokat készít ebben a könyvben és nem is ítélkezik beszélgetőpartnerei felett; inkább azt szeretné megmutatni, hogy a fentiekhez hasonló problémákra hogyan reagálnak és milyen megoldásokat találnak a helyiek. S bár ő maga egyértelműen a természetvédelem „pártján áll”, egyik alkalmi útitársával, a WWF egyik osztrák szakemberével való vitája során a délszláv országok gazdasági gyarapodáshoz való jogát hangoztatja:
„Ausztria sokat köszönhet a 2. világháborút követő gazdasági felemelkedés terén annak, hogy gátakat emelt a folyóra vízenergiáért. Csak nem akarod megtagadni a horvátoktól és a szerbektől azt a prosperitást, amelyet ti Ausztriában élvezhettek?”– szegezi a kérdést útitársának. A beszélgetésre a Kopácsi-rét ártéri erdejében, evezés közben kerül sor, s a gyönyörű látvány igazolni látszik az osztrák szakértő ellenvéleményét: a gátak, a folyószabályozás s az egyéb súlyos beavatkozások semmiképpen sem hoznak annyi gazdasági előnyt, mint amennyi kárt okoznak; a széles ártéri területek meghagyására pedig az árvizek elleni leghatékonyabb védekezés miatt van szükség.

aradas_kopacsi_ret

A Kopácsi-rét

 

Thorpe persze nyilván egyetért mindezzel, hiszen épp a bős-nagymarosi vízerőmű elleni tiltakozások idején érkezett Magyarországra, s első tudósításait is az erőmű ellen fellépő Duna Körről írta.

 

 

Egy folyó ezer arca

 

„Az álmok folyója”, „a tűz folyója”, „cigány folyó” – csak néhány fejezetcím, ami jelzi: a Duna mindig más és más arcát mutatja az utazónak. De nemcsak a folyó „sokarcú”, hiszen a partjai mentén élő emberek is sokfélék. Tíz országon folyik át a Duna, ám ennél jóval több náció képviselői jelennek meg a könyv lapjain. Thorpe persze felidézi a régmúlt és a közelmúlt nemzeti ellentéteit, háborúit is, mégsem lesz ijesztő vagy lehangoló ez az útirajz. A könyvben ugyanis főként olyan emberek szólalnak meg, akik a megbékélés és az összefogás lehetőségét keresik: így a közös múltat kutató régészek és muzeológusok, a folyó ökoszisztémájáért aggódó környezetvédők vagy a dunai kereskedelmet újjáéleszteni kívánó bortermelők, hajótulajdonosok.

nickthorpe-a38

 

Mire a szerző útja végére ér, ráébred: ezentúl mindig magával és magában fogja hordani az egész folyót. Az olvasó pedig arról győződhet meg, hogy sem keleten, sem nyugaton nem élnek olyan „barbárok”, akiktől tartania kellene.
„A kelet-európaiak dolgozni érkeznek nyugatra, nem pedig lopni, és elvégzik a legnehezebb munkákat is. Ugyanakkor az az odafigyelés, amellyel a folyó környezetét, akár vadabb, akár zabolázottabb formában, Ausztriában és Németországban védelmezik, civilizált viselkedést mutat, amelyből sok keleti ország is tanulhat” – összegzi Nick Thorpe műve végén, mit is jelent és mit is tanít nekünk, európaiaknak közös kincsünk, a Duna.

 

Nick Thorpe: A Duna – Utazás a Fekete-tengertől a Fekete-erdőig, Scolar Kiadó, 2015

 

Címkék: ,