Ádám és Ildi héregi – eleinte igencsak romos – álomotthona, a Mesekert, egy olyan csapatnak köszönheti lakhatóvá válását, amely családtagokból, barátokból, kollégákból, szomszédokból verbuválódott, és akik egy csapásra ott termettek, amikor szükség volt egy-két dolgos kézre. Nem kell ismernünk a konkrét személyeket ahhoz, hogy értsük, érezzük a lényeget.
A Mesekert létrejötte ezért kicsit olyan, mint a magyar népmesékből ismerős legkisebb fiú története, akit kalandokkal teli útja során megannyi barát segít, hogy végül övé legyen a királylány és a fele királyság.
Olvasd el “Mesekert 1.” című írásunkat is!
Épül a Mesekert
Tudjátok, mi a legjobb az új otthonunkban? Hogy akárhová nézek a házban vagy a kertben, egy barát jut az eszembe. Hogy miért? Mert mindenki kivette a részét a munkából!
A legelején, amikor az egész telek egy áthatolhatatlan bozót volt, a legégetőbb kérdés egy ún. budi megépítése volt. Ebben Gábor volt segítségünkre, aki láncfűrésszel és egy 15 oldalas retyóépítési tervdokumentációval érkezett.
Az első dolgok ideköltöztetéséhez Dia szerzett autót és adta a keze munkáját.
Aztán problémává vált, hogy Lufi kutyánk és a nálunk nyaraló Samu kötelességtudóan megpróbálták lekapni a járgányukról a szőlőjükbe igyekvő ellenséges falubéli biciklistákat.
Mivel kutyát nem kötünk meg, kerítésre volt szükség.
Balról jobbra: Lufi, Samu
Rendeltem 150 méter vadhálót és 50 oszlopot. Az oszlopokat Bencével telepítettük, a kerítést Tivcsi segített rögzíteni.
Hogy a kisházban, ami ma már a présház, tudjunk aludni, azt előtte ki kellett takarítani, (jelzem nem arról volt szó, amit az ember az otthonában csinál nagyjából hetente, hanem amit akkor csinál, amikor enni és aludni akar egy olyan házban, amiben öt éve csak egerek laktak) vakolni, tapétázni, meszelni. Ebben Zsuzsi és Zenkő segítettek az első még kissé fagyos februáron.
A kertben és a ház körül a legtöbb dolog talán Márk és Zsolt keze nyomát őrzi. Ők ketten mindig itt voltak, ha építeni, bontani, pakolni, támrendszert csinálni, szőlőt telepíteni kellett. A végoszloptól a pinceajtón és a legmagasabban lévő szőlőkarón át a teraszig, sokszor és sokat dolgoztunk együtt.
Aztán épült a ház is. Két év után már illett legalább alapvakolattal bevakolni, amit azért ódáztam el újra és újra, mert tériszonyom van és nem tudtam a kellő magasságban dolgozni. De jött Tivcsi, aki malterosvödörrel és kőműveskanállal a kezében, néha glettvassal a szájában, másodpercekig is meg tudott állni a levegőben, ha úgy hozta a szükség.
Ádám a létra második(!) lépcsőfokán állva dolgozik
Az elő- és fürdőszoba jó ideig úgy volt elkülöníthető, hogy ameddig csempézve volt a padló, addig tartott az egyik. Ha többen voltunk, a fiúk kijártak folyó ügyeket intézni, de ha lánynak kellett, nem néztünk oda és fütyültünk. Ezt Toma változtatta meg, aki egyszercsak kirámolt a furgonjából egy kisebb válaszfalra való ytongot és megkérdezte: “Nem kell?”
Kellett.
A fürdőszoba egyébként a nagyszüleimhez kötődik, az ablakot nagyapám készítette még a hatvanas években, a mai napig tökéletes, nem vetemedett el. Nagymamám anyagilag tette hozzá amit tudott, amikor csapokat, bojlert, satöbbit kellett venni.
Ehhez azért tudni kell, hogy – a nagymamáknak vannak ilyen képességeik – olyan nyugdíjból tudnak komoly összegeket megspórolni az unokáiknak, amiből egy közepes igényű pályaudvari hajléktalan éhen halna.
Édesanyámtól konyhafelszerelést és lakástextileket, valamint a tetőtér ablakát kaptuk, húgomtól ágyat és 600 szőlőoltvány anyagi fedezetét, édesapámtól szekrényeket és szerszámokat, feleségétől étkezőgarnitúrát.
Csaba és Vica a képzőművészeti igényeinket elégítették ki a képeikkel.
Az előtér mennyezetéhez a faanyagot Gizi néni padlásáról hordhattuk le. A két diófát Ildi főnökének szüleitől kaptuk, további 100 szőlőoltványt Gyulától.
Márti az utánfutóját adta oda, hogy használjam, anélkül nem is tudom hol tartanánk most. Sanyi bácsi a szerszámait és az óriási tudását bocsátotta rendelkezésünkre.
Erika és János a szomszédból mindig jött, ha valamit odébb kellett tenni, meg kellett fogni, vagy bármi történt, amihez segítségre volt szükségünk.
Mit mondhatnék? Hogy nélkülük ez nem lenne? Szerintem az előbbi felsorolásból elég egyértelműen kitűnik.
Hogy mi a tanulság?
Mindenki vonja le magának.
Az enyém az, hogy nincs az az anyagi gazdagság, ami fölér azzal a tudattal, hogy ennyi barátunk van, akikre számíthatunk. Ha egy kisebbfajta lottónyeremény állt volna rendelkezésünkre és abból egy vidéki kastélyt vehettünk volna… biztos szép lenne az is, de nekünk nem ugyanaz.
Pedig sokakat kihagytam a felsorolásból, akik szüretelni, beszélgetni, jót borozni, főzőcskézni jöttek, mindenképpen. Az egy másik írás.
A kert lassan kialakul, a ház mindjárt kész.
Két dolgot mondanék még: az egyik, hogy mi már gazdaggá tettük a barátainkat, mert gazdag, aki ad, és ők nagyon sokat adtak.
Most rajtuk a sor, hogy ők is gazdaggá tegyenek minket.
A másik:
KÖSZÖNJÜK!
