Lackfi János író, költő, műfordító, tanár. „Foglalkozásait” még hosszan sorolhatnánk. Mindemellett öt gyermek édesapja, aki családjával együtt odafigyel a környezetére. A Tanár Úrral beszélgettünk környezetvédelemről és ökológiáról, ami az otthonainkban is gyökeret verhet.
Vágjunk egyből a közepébe: miként lehet saját háztartáson, családon belül odafigyelni arra, hogy ne egy helyre dobáljuk a kidobni kívánt hulladékot?
Lackfi János 1971-ben született Budapesten. Első publikációja 1987-ben jelent meg, még gimnazistaként. Magyar-francia szakon végzett az ELTE Bölcsészettudományi Karán 1996-ban, s ugyanitt doktorált is. A Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészettudományi Karán tíz éven át vezetett kreatív írást Vörös István költő mellett. A József Attila Kör (JAK) és a Magyar Írószövetség tagja; 2000-ben József Attila-, 2013-ban Prima Primissima Díjjal tüntették ki. Az írás, műfordítás mellett fotózással is foglalkozik, a Kalligram, a Liget folyóirat lapjain jelentek meg fényképei. A Polgárok Európai Éve magyarországi nagykövete volt 2013-ban.
Egy ötgyerekes, hétfős család elég nagy fordulatszámon pörög, mivel azonban zsámbéki kertes házunk is arról szól, hogy földközelben legyünk, mindenképp figyelünk a szelektálásra. A papírszemét eleve egy erre rendszeresített kosárba megy, mert cserépkályhával fűtünk, és a begyújtásnál szükség van rá. A pillepalackokat gyűrjük és gyűjtjük, az üvegek is külön gyűlnek, aztán visszük Zsámbék központjába, a szelektív kukákhoz. Az ételmaradék a kutyának, a zöldség-gyümölcshulladék a komposztra megy, annak anyaga meg tavasszal az emelt ágyásba.
Lackfi János (Fotó: Raffay Zsófia)
Gyermekeinél hogyan vált ez bejáratottá? Nehéz volt őket rávenni? Noszogatni-nógatni kellett őket?
Elég sok szó esik nálunk a környezettudatosságról, attól fogva, hogy olvastunk pár ijesztő próféciát a világ ásványkincseinek közeli kimerüléséről. Addig se pazaroltunk, nem is igen lett volna miből, de ekkor rájöttünk, hogy milyen fontos mindezt a gyerekeknek is átadni. Persze később a kezdeti buzgóságból visszavettünk kicsit, mert észrevettük, úgy érzik, hogy ezzel elvesszük a jövőjüket, amire készülnek. Ellenben nap mint nap megy a huzavona arról, hogy bár fúrt kutunk van és a villanyszámlát is ki tudjuk fizetni, azért nem kell félórákat fürödni. Ne kerüljön komposztnak való a szemétbe. Oltsuk el a villanyt, nem kell díszkivilágítás… De persze ugyanilyen küzdelmek mennek a közösségi dolgok kapcsán, hogy mindenki pakoljon el, levetett ruhát-cipőt ne hagyjon szét, mosogasson el, takarítson maga után…
Van szűkebb és tágabb közösség, mindkettőnek tartozunk.
Az otthoni, háztáji zöldség-, illetve gyümölcstermesztéssel – legalábbis városi szinten – még mindig kevesen foglalkoznak. Önök nevelnek a kertben paradicsomot, paprikát?
Elég sok mindent termesztünk, ebben a feleségemnek van oroszlánrésze, de én is, a gyerekek is igyekszünk segíteni.
Nyári reggeleim úgy kezdődnek, hogy kiülök a teraszra, ahonnan végiglátok a Zsámbéki-medencén, saját paradicsomot, s hozzá bazsalikomot, rozmaringot, kakukkfüvet, oreganót szedek a kertből, és indulhat a reggeli.
És nem annyira érdekel, hogy Peruban is van paradicsom, azt egyék az ottaniak. Rengeteg salátánk van, no meg sóska, karalábé, répa, hagyma, némi krumpli, paprika, tök, cukkini, fehér padlizsán. Rengeteg mindent el is teszünk, főleg gyümölcsöt, csak szilvalekvárt vagy nyolcvan üveggel főztünk be egyik nyáron, de akad körte, alma, szőlő is bőven. Falnyi polcrendszert barkácsoltam, de meg is telik, el is fogy, ami rajta van. És a befőzés, gyümölcspucolás igazi közösségi élmény, mindenki beszáll. A lelkesedés változik, mert ez már komoly fáradság, de azért belátják, hogy valamit valamiért és ha már beindul a munkatempó, a hangulat is megjön vele.
Ha elmegyünk bevásárolni piacra, vásárcsarnokba, érdemes végigjárni, válogatni a friss áruk között, melyek néha sajnos egyáltalán nem azok, nem beszélve az egyszerűbb kisboltok kínálatáról.
Megvannak a forrásaink, ahonnan húst, házi sajtot, tejfölt, almát veszünk nagy tételben, hogy környékbeli dolgokat fogyaszthassunk, ha nem is mindig biót. Az mindig nagyon rosszul esik, ha mondjuk a jó haver hentes ver át szójakolbásszal vagy a piacon megsajnált nénike műanyagpohárnyi málnájának csak a felső sora ép, alatta ott a penészes. Újra kell építeni a bizalom helyi köreit, sokszor napról napra.
Mennyivel éri meg jobban otthon ültetni, gondozni a növényeket, mint elmenni a boltba vagy piacra megvásárolni őket?
Mi tényleg tudjuk, mit eszünk, sosem permetezünk, a rovargondokat például biohadseregünk, a fürjeink oldják meg. A növényt nem bántják, csak a kártevőt, mobil ketrecüket oda helyezzük, ahol gond van, és pillanatok alatt mindent letisztogatnak. És hogy mennyire éri meg? Nos, erre az a válasz, hogy mikor ősszel a gyerekek megjönnek a suliból, az onnan tudható, hogy egyre többen bóklásznak a sorok közt szőlőt ropogtatva… Nem nyálas idillt akarok persze festeni (bár mért ne lehetne néha az is), mi is vásárolunk nagyáruházban, mindent nem is tudnánk megtermelni magunknak, de igyekszünk megtenni, amit tudunk.
A Lackfi család (Kép: Rózsa Erika)
A komposztálás, ha lassan is, kezd visszatérni a ház körüli teendők közé. Van, mondjuk a kert végében, egy erre kijelölt hely?
ezt nem is én mondom, hanem Imreh András egyik verse. Ott alakul át a felesleges, a kidobandó, az új élet táptalajává. Ezt nagyvárosban tényleg nem lehet megtanulni, ezt látni kell, ehhez minden nap hozzá kell tenni egy kicsit.
Környezetvédelem, ökológia. Témakörök egyelőre, de remélhetőleg rövidesen mindenki életének szerves részévé válnak. Ön szerint az emberek mennyire veszik komolyan a környezettel és annak védelmével kapcsolatos kérdéseket?
Nehéz ügy ez. Egy humorista mondja, hogy a mindenféle gázkibocsátási és egyéb hasonló ügyekben mi, magyarok nagyjából úgy érezhetjük magunkat, mint mikor az ember beszáll egy liftbe, amelyet előtte két King Kong telefingott. Ekkor mindegy is, hogy ettünk-e hagymás babot előző este, nem?
Magam láttam, hogy télen Moszkvában minden harmadik autóban ott alszik a sofőr, járó motorral várva a főnököt. Amerikában pedig akár télen, akár nyáron mennek szupermarketbe az emberek, járva hagyják a kocsi motorját, egyrészt mert senki se lopja el, másrészt hogy ne túl hideg vagy túl forró klíma várja őket odabenn. Na most akkor tényleg, érdemes-e tennünk bármit is? Abszurd a válasz, de igen. Mert ez a mi felelősségünk, a többi meg a másoké.
Hamvas Béla mondta: “Az igazság elhagyhat engem, az az ő dolga. De én nem hagyom el az igazságot, mert ez meg az én dolgom.”
Kevés idő marad odafigyelni a körülöttünk levő világra?
Igen, és ebben én is nyakig vagyok, túl sok nyüzsgés, túl sok munka, szaladgálás, kiürülnek az emberi kapcsolatok, no meg a természethez fűződő viszony is. Éppen ezért néha végigjárok a kerten, megnézem, hol tart a szőlő, mekkorák a szilvák, nem potyog-e le sok. És jó a metszés, kötözés, kapálás, krumplitakarás is, rákényszerít az élettel foglalkozásra.
Belátom, kicsit nájlonparasztság persze, mert a hajdani béresek nem romantikából güriztek látástól vakulásig, de nem is visszafelé vágyakozom a történelem menetében, hanem az Isten mai és mindenkor áldásában részesülni kicsit.
Barátai, ismerősei körében milyen gyakran jön elő bármilyen kérdés ökológiával, környezetünk megóvásával kapcsolatban? Heves vitákba, tányértörésekbe fut ilyenkor a beszélgetés? Vagy egyetértés, dűlőre jutás, „igen, így van” a jellemzőbb?
Ó, itt még “világvége klubot” is indítottak páran, meghívtunk előadókat, több család próbált közösen termelni búzát, kukoricát megműveletlen földeken, de aztán a dolog elbukott emberi, munkaszervezésbeli bökkenőkön. Zsámbékon sok erre érzékeny ember él.
A Zsámbéki Romtemplom (Forrás: Wikipédia)
Persze akad itt is, aki műanyagot éget a kályhában, eldobálja a szemetet, kiesik a kezéből a sörösüveg, a cigisdoboz. Nem is biztos, hogy értené, ha szólnánk neki, hiszen az utca senkié… Nem vagyunk egyformák.
Sok tekintetben ülünk időzített bombán. Barátainkkal pedig azért nincs vita, mert körülbelül úgy gondolkodnak erről, mint mi. Zöld-aktivistának nem mondanám magamat, de mivel az életem elég sajtónyilvános, talán így is lehet hatni másokra.
Hogyan lehetne elültetni az emberek fülébe, hogy figyeljenek jobban a környezetükre?
Egy kollégiumba kértek tőlem például poénos versikéket, amiket kitettek a villanykapcsolókhoz, a zuhanyhoz, a konyhába, a szemetesekre.
A hűtőre például ezt írtuk ki:
“Lételemem a hűvös elegancia, édes! / Résnyire nyitott kapcsolat nálam nem esélyes.”
A fémhulladék-szemetesre:
“Ajánlatom alig kacér: / Társam lehet vas és acél.”
Az ablakok használati utasítása:
“Kitárulkozó alkat vagyok, társam kevésszer / Tárjon ki, de akkor egészen.”
És a zuhanyzóé?
“Várom párom, ki nem él vissza / Odaadásommal – vérem mértékkel issza.”
Talán ha játékosságot viszünk a dologba, kevesebb lesz a dac, a konokság, az ellenállás az emberekben ezzel kapcsolatosan. A gyerekek sem állhatják a parancsolgatást, de a játék jó buli, azért néha bármit megtesznek. Fontos, hogy kreatívan beszéljünk a környezettudatosságról, és ne a szigor meg a fenyegetés legyen túlsúlyban.
További írások Lackfi János weboldalán érhetők el.
