Sokan ábrándoznak a város szmogos levegője, zaja, nyüzsgése helyett a nyugalmas vidéki életről. Azonban hajlamosak megfeledkezni arról, hogy ez az életforma, a kényelem megteremtése rengeteg munkával jár. A héregi Mesekert lakói tisztában voltak ezzel, mégis akadtak pillanatok – például az első favágás “élménye” – ami elgondolkodásra késztette őket. Vajon megérte? A válaszuk egyértelmű: igen, mert megtanulták értékelni a befektetett munkát is, nemcsak az eredményét.
A vidéki élet tanításai
1. lecke: becsüld meg!
Sokat szoktam gondolkozni munka közben. Elemzem magam, kérdéseket teszek fel vagy mások által nekem szegezett kérdéseken tűnődöm, melyekre persze akkor és ott van frappáns válaszom, de később én is felteszem őket magamnak. Hogy is van ez?
Csináltam valamit, ami szerintem egyáltalán nem különleges, mégis valószínűleg szokatlan, mert sokan kérdeznek vele kapcsolatban: a fővárosból egy falu szélére költöztem. A szokatlansága abból adódhat, hogy sokan épp az ellenkezőjét csinálják, faluról költöznek városba, a több és jobb munkalehetőség, a vélt vagy valós kényelmesebb mindennapok, vagy a kulturális lehetőségek miatt.
A kulturális lehetőségekkel nem tudok és nem is lehet vitatkozni, a tények makacs dolgok, egy faluban általában nincs szórakozóhely, színház, mozi, koncertterem, nyelviskola, gimnázium.
A munkalehetőségekkel sem. Ha valakinek a munka azt jelenti, hogy egy mások által meghatározott feladatot végez nagyjából behatárolt időkeretek között, vagy esetleg olyan szolgáltatást végez, aminek csak a városban van létjogosultsága, ilyen tényleg csak nagyon elvétve akad vidéken, ha egyáltalán.
A kényelmesebb mindennapok? Na, ez ravaszabb dolog.
És itt jön vissza a magamnak feltett kérdések köre. Miért is akartam én vidékre költözni?
A válasz, amit csípőből adna bármelyikőtök: a csend, a természet közelsége, a nyugalom, a jó levegő… Oké, de akkor miért él az ország lakosságának kétharmada városban? Hiszen mindenki tudja, mit ad fel…
Az én valódi válaszom a kalandvágy.
Van egy EU-s program, a neve Vidék Kaland. Erre városi fiatalok jelentkezhetnek, és ha kiválasztják őket, az a nyereményük, hogy elmehetnek dolgozni egy falusi gazdaságba és egy hónapig traktorozhatnak, bálázhatnak, ganézhatnak és izzadhatnak egy fóliasátorban. Szuper! És tényleg az, mert óriási rá a túljelentkezés.
Valami ilyesmi lebeghetett nekem is lelki szemeim előtt, amikor nagyjából tíz éve elkezdtem érezni ezt a hívást. Keresni a saját határaimat, erre vágytam. Sok-sok illúzióm volt, és ami az érdekes, nem rombolódtak le. Csak átalakultak.
Leírok egy érzékletes példát arról, hogyan zajlik nálam egy “önpárbeszéd”:
Ülök a jól fűtött lakásomban és ábrándozom:
– Milyen szép lenne, ha lobogó lángokat látnék és a kandalló adná ezt a meleget…
– Igen, de a tűzifát fel is kell vágni. Az nehéz munka.
– Nem baj, erős vagyok, mindent kibírok, mi az a kis hasogatás, a hangulathoz képest?
– Jó, de a kandallót folyton rakni kell és a tűzifa, ha fel is vágtad, kint van a hidegben a fatárolóban, be kell hozni.
– Van nekem meleg cipőm, meg kabátom, ez nem lehet akadály!
– Oké, akkor költözzünk fafűtéses házba!
A mai nappal, amikor ötödik napja fűrészelek és hasogatok, elnéző mosollyal gondolok vissza magamra.
A tanulság teljesen más és ez az első lecke: amiért megdolgozol, azt megbecsülöd. Mondhatnátok, hogy mekkora közhely és tényleg az. Valami azonban mégis más. Megdolgoztam én a városi lakásomban is a melegért, hiszen a fűtésszámlát a munkámért kapott pénzből fizettem, de ilyet sosem éreztem. Örültem annak, hogy kint hideg van, bent meg meleg, és ez természetes volt. Ismertem a játékszabályt, ami itt sem nagyon más, mégis, valahogy közelebb van. Nagyon elemi, egyszerű, életszerű. Felvágod a fát, begyújthatsz, nem fázol.
Hogy fáj-e sok ponton a testem? Igen.
Hogy rágémberednek-e az ujjaim a fejszére? Igen.
Hogy ez jól esik-e? Nem.
De a kandallóban táncolnak a lángok és ez nagyon jó.
Ilyen az élet?
