A Mesekert lakóinak életében nagy változások történtek. Bővült a család és költöztek is. Mi lett a Mesekert sorsa? Ne aggódjatok, nem tűnt el, csak átalakult!
Mi is a Mesekert?
Rég nem írtam….
Olyan sok minden történt, hogy erre nem jutott idő. Kezdem azzal, ami elindította a „lavinát”, megszületett a kislányunk, Hanna.
Így hát elköltöztünk.
A héregi Mesekert meghozta a felismerést, amit mindig is magában hordozott. Ha egy hely tökéletes, mert csend van, jó levegő és gyönyörű környezet, akkor az valamiért van. Leginkább talán azért, mert mi emberek nem tettük tönkre. De ennek a „nem tönkretételnek” ára van. Elmaradott infrastruktúra, kilátástalan munkaerő-piaci helyzet, elvándorló fiatalok, öregedő közösség.
Félre ne értsetek,
Olyan embernek való hely, aki szereti a magányt, az elvonulást, illetve olyannak, aki, ha nem ilyen, meg tudja teremteni anyagi és szellemi értelemben azt, ami boldoggá teszi. Nos, nálunk leginkább az anyagiak hiányoztak ehhez.
Ezért váltottunk.
Továbbra is közel a természethez, pici házban, fatüzeléses kályhával, de stabil munkával, innovatív közösségben, jó közlekedéssel és izgalmas dűlőkkel.
Pázmándra költöztünk Hanna születése előtt egy hónappal, Zoli barátom présházának komfortos kis tetőterébe.
Pázmándon is műveltük a szőlőt évek óta, néhány kilométerre a Velencei-tótól. Ennek kapcsán és a munkám miatt is kötődünk ide.
Most azt érzem fővárosiként szocializálódva és onnan vidékre menekülőként, hogy megtaláltam az arany középutat. Nem elvonulva, nem eldugva, de nem rohanva, nem zajongva. Jó így nekünk.
És feltettem magamnak a kérdést: mi is a Mesekert?
Egy héregi szőlőhegyen lévő, otthonnak formálódó présház, kis veteményessel és ezer szőlőtőkével?
Bizony nem.
A tudat, hogy a gazdasági kényszer nem hozhat olyat, hogy etikátlanná és felelőtlenné váljunk a minket körülvevő, teremtett világgal szemben. Hogy nem akarunk a birtoklás és uralkodás bálványainak rabszolgái lenni.
A hit, hogy Isten nem véletlenül küldött ide és most.
Szóval maradtunk akik voltunk, sőt lettünk eggyel többen, kicsit másképp, kicsit máshol. Az élet, azt hiszem ilyen, be kell járnunk a nekünk rendelt utat, és nincs felesleges lépés rajta.
Mindezen gondolatok után talán prózai a váltás, de a föld embere már csak ilyen: nehéz évünk volt a szőlőben.
De örömmel mondhatom: megmérettünk és nem találtattunk könnyűnek.
A remélt termés egyharmadát sikerült szüretelnünk, de ami hordóba került, arra nem lehet panasz. Legalábbis most így tűnik. Sok eső, kevés nap, sok tanulság, kevés bor. Talán ez lehetne a legtömörebb évjáratértékelő, de ami kevés lesz, az reményeink szerint szép lesz. Ráadásul idén már hárman dolgozunk össze, osztozunk eszközökön, lehetőségeken és tudáson. És nem is szeretnénk itt megállni, nagy álmaink vannak, de erről bővebben majd akkor, ha legalább az elvetett mag kicsírázott már. Ha az álmainknak csak egy része valóra válik, történelmet írunk majd.
És mi más célja lehet egy álmodónak, aki tenni szeretne „a földért, ami otthon tart és az emberért, aki alkotni akar”?
