Miért késett a tavasz?
Minden, minden a tavasz beköszöntét várta. A Tavaszét, minek közeledtét még nem jelezte semmi.
Az öreg Tél fáradtan nyúlt el a domb északi lejtőjén. Foszlott hóruhájában, fázósan, csak a visszavonulásra tudott gondolni. Megtépázott köntösével már nem tudta betakarni a dombot-völgyet.
A madarak ezt látva megélénkültek, fuvolázásuk, pittyegésük hallatszott innen is, onnan is. A rigók megkezdték harcukat a legjobb fészekrakó helyekért. Aztán mind szomorúan vették tudomásul, hogy örömük korai volt. Felborzolt tollal gubbasztottak tovább a csupasz ágakon.
Legjobban mégis a kert zugában lakó hagymások szenvedtek. A fagy nem engedett, kemény kéreggé vált a talaj, mely ilyenkor már langyos ágyként segítette sarjadásukat. Sem a hóvirág, sem a jácint, a nárcisz, de még a sáfrány sem volt képes kidugni fejecskéjét a földből.
Szegény Március kedvetlenül kószált a fagycsipkézte tóparton.
– Ez így nem mehet tovább!
– Tennünk kell valamit! – szóltak utána az orgonabokrok.
– Rügyünk duzzadna, hogyan fogunk így időben virágot bontani? – kérdezték elkeseredve.
– Bizony, bizony! – bólogatott a hideg szélben a szintén csupasz aranyvessző.
– Valóban – gondolta Március -, hiszen eddig még a Napocska sem tudott felkelni!
Elhatározta, nyomban utánajár a dolognak. Addig megy, míg meg nem leli a várva várt Tavasz nyomát.
Sokáig keresgélt hasztalan. Már majdnem kitelt az ő ideje is, már bejárt rétet, mezőt, folyópartot, ligetet. Csak nem lelte a Tavaszt. Az erdő szélére érve fáradtan ereszkedett le egy fa tövébe. Arra gondolt, hogy az idén úgy kell átadnia helyét Áprilisnak, a húgának, hogy nem is érezhette a jácintok bódító illatát.
Míg így elmélkedett, halk nyöszörgésre lett figyelmes. Ijedten pattant fel, hogy megkeresse a nesz forrását. Hát, uram fia, néhány lépésre tőle az erdőben hatalmas szeméthalom terpeszkedett! Alóla hallatszott a szokatlan hang, mint egy halk segélykiáltás.
Kiderült, a halom alatt rekedt szegény Tavasz! Valami gondatlan borította rá azt az elmúlt évben, mikor ott megpihent, átadván helyét a Nyárnak. Ezért késik, ezért várják hiába!
Cselekedni kellett, de gyorsan! Március mozgósította az erdő minden lakóját. Szorgos munkával együtt takarították el a szeméthalmot, letisztogatták az alatta rekedt Tavasz színpompás köntösét. Ő meg hálásan intett búcsút nekik, és indult az őt váró világ felé.
Kicsit fáradtan, de mosolyogva köszöntötte Tél testvérét, aki most már pihenni térhetett.
Feléledt hát a természet! Boldogan bújtak elő az apró bogarak, duzzadtak a fák-bokrok rügyei, virágot bontott a nárcisz, a sáfrány és a jácint is. Élettel telt meg a kiskert zuga, az erdő, a mező.
Hogyne, mikor végre a kedves Tavasz langyos fuvallata simogatott mindent!
A “Mesés természet” ökomese-gyűjtemény megjelenését a Nemzeti Kulturális Alap támogatta.
