A színes hópehely
Egy szikrázóan szép reggelen, valahol a sarkkörön túl, az örök hó birodalmában új hópelyhecske született. Rögtön kitűnt társai közül. Nemcsak nagyobb, puhább volt, mint azok, de neki hét ágba rendeződtek a kristályai.
Különlegességét sokat emlegették, nagyra is tartották. A sarki fény is szívesen csillant meg rajta, ő mégsem vált rátartivá, gőgössé. Ugyanolyan szerény, kedves pihe lett, amilyennek illik. Játszadozott, kergetőzött a többi, hagyományosan szép hópihével.
Egy ilyen kergetőzés alkalmával szárnyára kapta az arra látogató Északi Szél. Vitte-vitte föl a magasba, aztán megkerülte vele a Földet. A kezdetben megrettent hópihe mindinkább élvezte ezt a különleges utazást. Letekintve rácsodálkozott a világ szépségére, színességére.
Elrepült zöld lombú erdők, arany füvű pampák, tarka virágú rétek, mezők, kiskertek felett. Egyre jobban tetszett neki, teljesen elbűvölte őt a színes világ. Mire az északi szél otthon, a hómezőn letette, szíve már megtelt sóvárgással. Ő is színessé akart válni!
Folyton csak a kalandjáról mesélt ezután. Mindenkitől azt tudakolta, miért fehérek ők. Az a rengeteg hópehely miért nem tarka, mint a mező virágai? Nekik miért kell ilyen egyhangú, színtelen világban élniük? Családja hiába okította: ő épp attól szép, hogy ilyen fehér, őt pont ezért csodálják égen-földön! Csak szomorkodott tovább, s gondolatban sárga, piros, lila és kék kristályként ragyogott.
Egyszer aztán újra ellátogatott közéjük a Szél. Társaival együtt hatalmas felhőre ültette a szomorú hópihét, s a felhőt elindította a kontinens felé. A kis hópehely szíve nagyot dobbant.
– Hiszen ezen az úton már jártam! – ujjongott magában – Repülök a színes világ felé!
Nyomban el is határozta, hogy most nem fog visszatérni a hófehér hazába. Ő bizony ott marad a mesebeli színekben pompázó földön. Míg így elmerült gondolataiban, megrázta magát a felhő, s a sok ezer hópehely hullani kezdett, hogy betakarja a földet.
A különleges hópehely először nagyon megörült, hogy már lefelé tarthat. Türelmetlenül kerülgette társait, már látni szerette volna a lenti, színes mezőket. Döbbenten fedezte fel azonban, hogy ott bizony minden kopár és szürke. Egyetlen virág sem virít, egyetlen fa sem zöldell. Legszívesebben visszafordult volna, de nem tehette. Így hát csendesen letelepedett, megbújt egy fekete hant tövén. Egész éjjel havazott, és reggel a hópehely ugyanolyan fehér világban ébredt, mint ahol született. Csodálkozva hallgatta a gyerekek örömteli visongását.
– Milyen szép hó esett! – hallotta mindenfelől.
Bölcsebb társai elbeszéléséből tudta meg, hogy ott most tél van, s rájuk nagy szüksége van a talajnak.
Azt is megtudta, hogy ez a tél nem tart örökké.
Bizony, hamarosan melegedni kezdett az idő. Egyre több hópehely olvadt el a Nap melengető sugarai alatt.
A kis hópihe szomorúan látta, milyen csúnya lucskos-sáros körülötte minden. Ő nem akart elolvadni. Kétségbeesetten bújt meg az őt rejtő hant alatt. Egyszer csak azt érezte, megmozdul vele a föld. Nem tudta, hogy egy kiskert zugába vetette jó sorsa. Honnan is sejthette volna, hogy ott most dugják ki fejüket a sáfrányok? A nap melege elérte, hát olvadozni kezdett, s éppen egy ilyen bimbóra tapadt. Igyekezett tartani magát, kapaszkodott erősen. Már-már legördült a virágról, amikor az kitárta szirmait. Ekkor az elnehezült hópehely lassan begördült a sáfrány kelyhébe.
Csodálatos, fénylő sárga szirmok ölelték körül, s cseppjében visszatükröződött azok különleges aranyos-barnás színe. Ettől ő is ragyogó, üde sárga színt öltött.
Végre-végre színes lett!
Észre sem vette, de a boldogságtól teljesen elolvadt. Már nem hétágú, különleges hópehely volt, hanem egy aranyosan csillogó vízcsepp. Minden nap sárgán-barnán virított ő is a virággal együtt.
A sáfrány meg őrizgette, szirmai közt dédelgette. Vele aludt, vele ébredt: az ő különleges, színes hócseppjével.
A “Mesés természet” ökomese-gyűjtemény megjelenését a Nemzeti Kulturális Alap támogatta.
