A komfortzónán túl – Egy TEDx konferencia margójára

Varga Judit
Szerző: · 2014-12-16 | 16:46· Ökoszalon

Varga Judit, a Felelős Gasztrohős egyik alapítója és a ReCity Magazin szerkesztőségének oszlopos tagja lehetőséget kapott a bemutatkozásra a TEDx konferencia fiatalokról szóló verziójának színpadán. Az évente megrendezésre kerülő TEDxYouth@Budapest előadói olyan 30 év alatti fiatalok, akiknek személyes történetei másokat is inspirálhatnak. Azonban azt kevesen tudják, hogy a háttérben több hónapnyi kemény munka, a prezentációk és az előadói stílus tökéletesítése zajlik, egy profi szakértői csapat irányításával.
Judit megmutatja, milyen a TEDx a színfalak mögött.


 

A Kaliforniából indult, műfajteremtő TED (Technology, Entertainment, Design – technológia, szórakozás, dizájn) konferencia mára globális sorozattá vált (TEDx). A konferenciák témáját foglalja össze a mottó: “ideas worth spreading”, azaz olyan gondolatok, amelyeket érdemes terjeszteni. A rendezvény különlegessége, hogy az előadóknak maximum 18 perc áll rendelkezésükre, hogy átadják az információt és inspirálják hallgatóikat.

A TEDxYouth@Budapest-re az utolsó pillanatban adtam be a jelentkezésem. Ezen nemcsak azt értem, hogy az utolsó nap, utolsó órájában küldtem el a pályázatom, hanem azt is, hogy a 30 éves felső korhatár miatt jövőre már esélyem sem lett volna jelentkezni.
Bevallom, akkor még nem is gondoltam bele, hogy mibe vágom a fejszém, csak annyit tudtam: szeretném, ha minél többen hallanának arról, hogy
 

mit jelent a felelős, fenntartható étkezés.

Ugyan a TED csatornán már napokat töltöttem a videók között barangolva, de élőben még nem voltam ilyen konferencián, ezért fogalmam sem volt, mire számítsak.
 
A történet egészéhez hozzátartozik, hogy nem vagyok jó előadó. Emlékszem, amikor gimiben jelentkeztem egy versmondó versenyre, képtelen voltam ellazítani a térdizmaimat a Szabó Lőrinc vers alatt. Alig tudtam visszasétálni a helyemre, annyira megmerevedett a lábam a végére. Ekkor jöttem rá, hogy nem én leszek az új Ruttkai Éva. Az élmény elég volt ahhoz, hogy eszembe se jusson szereplésre adni a fejem.  

Varga Judit a TED színpadán

Évekkel később az Erasmus-sal Finnországban töltött félév során aztán eljártam egy órára, aminek az volt a célja, hogy mindenféle előadói pózt és segédeszközt kipróbálva kitaláljuk, ki-milyen körülmények között érzi magát a leginkább komfortosan, ha mások előtt kell beszélnie.
Fantasztikus volt látni, amint a kísérletezések közben végre kialakult az előadóban a biztonság érzése – hirtelen megnyugodott, és az önbizalomtól még a hangja is megváltozott.
Míg a spanyol srác félig az asztalon ülve, a német egyik kezét a zsebébe téve, a görög lány pedig a színpadon föl-alá mászkálva érezte jól magát, nálam az működött, ha volt előttem valamilyen “akadály” (például egy asztal), ami elválasztott a nézőktől, és a kezemben egy toll, amibe “kapaszkodhattam”.
Azóta mindig ügyelek rá, hogy legyen valami a kezemben, ha beszélnem kell mások előtt.
 
Aztán jött a TEDxYouth.

 

Előadni, de milyen áron?

 
Szeptember közepén megkaptam az értesítést, hogy előadó-jelölti státuszt kaptam, ami azt jelenti, hogy egy több mint két hónapos procedúra során eldől, a végén kiállhatok-e a színpadra.
Az első interjúm 23 percig tartott.
A második 2 órán át.

A lakásunktól a TEDxYouth-t szervező HVG irodájáig megtett útvonalat lassan csukott szemmel is teljesíteni tudtam volna, olyan sokszor jártam ott, az előadás vázlataimból pedig egyre több részt húztam ki teljesen, vagy írtam újra.
A felkészítő időszak elején a coach segített megtalálni az előadás vezérfonalát és a konferencia egyik főszervezője vett rá, hogy az eleinte távolságtartó szövegembe néhány személyes történetet is csempésszek.
Hiszen az étkezés személyes élmény, és az ehhez kapcsolódó szokások csak belső indíttatásból változtathatóak meg – ezt a Felelős Gasztrohős kezdeményezéssel eltöltött három év során én is megtanultam.

Olvasd el a Felelős Gasztrohőssel készült interjúnkat is!

Azt reméltem, hogy azok, akik hallják majd az előadásomat felismerik, mennyi mindenre van hatásuk egy olyan döntéssel, amit napjában többször – sokszor gondolkodás nélkül – meg(t)esznek.
Talán ha én kilépek a komfort zónámból, és kiállok a színpadra, mások is kilépnek a számukra megszokott “konyhai zónából”, és felismerik, mennyi öröm rejlik a tudatosabb étkezésben.

A félelmetes közönség

Egy héten több alkalommal is volt prezentációs tréning, én a péntekire jártam: háromtól hétig-nyolcig gyakoroltunk, kritizáltunk, hallgattunk, nevettünk együtt a többi előadóval és a trénerekkel. A kritikák kemények és őszinték voltak, a tréneri eszközök – számomra – szokatlanok. A megírt szövegünket nem használhattuk, és a nekem biztonságot jelentő tollat az első alkalom másfeledik percében kellett letennem a kezemből.
Mondanom sem kell, le is blokkoltam rögtön. Úgy éreztem, mindenki más pontosan tudja, mit és hogyan akar elmondani, pontos és érthető az üzenetük, ráadásul érdekesen és megfelelően gesztikulálva adják ezt elő. Ezzel szemben én ott álltam a tollam nélkül, és csak a korgó gyomromra tudtam gondolni.
 
Néhány hét után sikerült rávennem magam valami olyanra, amitől előtte szó szerint felállt a hátamon a szőr: otthon, a tükör előtt gyakoroltam. Aztán felvettem magam videóra, és visszanéztem, visszahallgattam az előadásom. Minden mozdulatomban, a testtartásomban, a beszédemben, a mimikámban hibát találtam.
Álmatlan éjszakák sora következett.

 

Csapatmunka

 
A tréningeken kívül laza összejövetelek is voltak, ahol megismerhettük a többi előadót és a TEDxYouth mögött álló csapatot. Korábban sosem gondoltam volna, hogy ennyi munka van egy-egy TED előadás előtt! Hiszen az előadások szinte kivétel nélkül frappánsak és lebilincselőek, és ha az adott téma nem is állt közel hozzám, mire meguntam volna, le is telt az előadás 10 perce. Ők biztos a színpadra születtek – gondoltam.
 
Pedig az előadás nem minden: a helyszín, az ellátás, a fotók, a háttér, a prezentációk, a közösségi média és online felületek, a támogatók, az előadások sorrendje mind olyan dolgok voltak, amikre nekünk előadóknak nem volt gondunk. A szervező csapat emellett mindig ugrásra készen állt, ha bármilyen kérdésünk vagy kérésünk volt prezentáció design-tól kezdve az eseményen részt vevő szülők eligazításáig  – néha tényleg úgy éreztem, én vagyok a világ közepe.

A TEDxYouth  szervező csapat

Trénerek és előadók egyaránt kritikusan nézték minden szavamat, mozdulatomat gyakorlás közben, mégsem éreztem soha a rosszindulat legkisebb jelét sem, amikor olyan – egyébként apróságnak tűnő dolgokra – hívták fel a figyelmem, mint
hogy az előző héthez képest most a “bántás” szót használtam a “szenvedés” helyett, vagy hogy eggyel többször mondtam, hogy “egyébként”. Hiszen a célunk közös volt: hogy jó előadás szülessen.

 

Vég vagy kezdet?

 
A főpróba november 21-én, a konferenciát megelőző napon volt. A színpad közepén állva, az üres nézőtérnek hadarva, hibákkal, feszült térdekkel és a prezentációt elfelejtve mondtam el Enni, de milyen áron? című előadásomat. A bíztató szavak, miszerint a rossz főpróba jó előadást jelez, nem segítettek azon, hogy ne teljes pánikban töltsem a nap hátralevő részét.
 
Másnap aztán, mikor végighallgattam néhány jól ismert előadást és a színpadot nézve a soromat vártam – természetesen a TED-es Amy Cuddy által javasolt testtartásokat felvéve – , már jól éreztem magam.
Aztán kimentem a színpad közepére és elmondtam mindent, amit akartam.
A közönség nevetett, reagált, és tapsolt.
A szünetben sokan odajöttek hozzám beszélgetni. Az anyukám pedig megígérte, hogy nem kell többé kelkáposzta főzeléket ennem, ha nem akarok.

 
Az utóbbi néhány hónap alatt számtalan dolgot tanultam, amiért hálás vagyok a TEDxYouth csapatának és a többi előadónak, akikkel a péntek estéimet töltöttem. Olyan apróságoktól kezdve, hogy ne toljam jobbra a csípőmet olyan dolgokig, hogy merjek belevágni valamibe, amiről korábban azt hittem, távol áll tőlem.

 
A konferencia után még napokig TED videókra aludtam el – megszokásból.
És ha lehetne, az egészet újra végigcsinálnám.

A képek forrása a TEDxYouth@Budapest Facebook oldala.

Címkék: ,