Békés Márton és Böcskei Balázs: Ki! című könyvéről
A város, ami egykor közösségi helyszín volt, mára „biztos pontok nélküli áramlássá” és „végletekig ellenőrzött metropolisszá” változott – olvasható Békés Márton és Böcskei Balázs Ki! című könyvének hátlapján, mely idén jelent meg a L’Harmattan kiadónál. A meghökkentő című és izgalmas városszociológiai okfejtést ígérő kis kötet – mely meglehetősen nagy sajtóvisszhangot váltott ki – azonban nemcsak a városok pusztulásáról szól drámai hangon: a szerzők szerint ugyanis a személyiség integritását és a társadalom működőképességét is komoly veszély fenyegeti, ami ellen fel kell venni a harcot.
De hát mi is ez a veszély?
„Ez egy hadüzenet” – áll a provokatív kijelentés a könyv bevezető fejezetének élén, s azon töprengek, hol is olvastam én ezt korábban. Aztán beugrik: kisfiam iskolatáskájából halásztam elő egyszer a fenti mondattal kezdődő levelet; a levélben a másodikosok üzentek hadat a nagyobbaknak, mivel azok elvették tőlük a csocsót. A komoly kinézetű könyvhöz méltatlannak tűnő asszociációt azonban igyekszem elhessegetni – a szerzőpárost ennél nyilván nagyobb ügyek késztették hadüzenetük megírására.
És valóban: a bevezetőből kiderül, hogy
A szövegben ugyanis ilyen mondatok olvashatók: „szárazföldön, vízen, levegőben és az áramlások technológiai terében kérdőjeleződik meg minden és mindenki, aki szerint nincsen barát és nincsen ellenség”. Számos bajt sorolnak fel a szerzők ezen kívül is a „posztmodern ösztöndíjaktól” kezdve a „nézőpontok labirintusának jófejségén” át a „digitális templomok bálványimádásáig”, amik szerintük mind jelei a helyzet tarthatatlanságának.
A pátosszal telített és metaforákkal zsúfolt hadüzenetből végül megtudjuk, hogy a könyv a mindent elnyeléssel fenyegető digitális világ elleni küzdelemre hív fel. Azt viszont továbbra sem lehet eldönteni, hogy kik állnak egymással szemben.
A „várostalanított” város
A harci indulót követő fejezetekben aztán kissé mérséklődik a radikális hang és számos töprengésre késztető gondolatot olvashatunk. A szerzők szerint a városokból folyamatosan tűnnek el az izgalmas és kalandokat ígérő helyek: az utcák és a terek – főképpen a belvárosban, ahol egymást érik a kávézók, a bárok, no meg a biztonságot szavatoló térfigyelő kamerák – egyformává és emlékezetnélkülivé válnak, hiszen a fogyasztás és a folyamatos digitális áramlás uralma alá kerülnek.
A város, melynek egykor határai és történetei voltak, s amely a konfliktusokkal és meglepetésekkel teli élet helyszíne volt, mára fogyasztási cikké vált: turistaként használjuk, s változó hangulatunkhoz keresünk benne folyvást újabb és újabb helyszíneket. Valódi jelek helyett pedig digitális adatokat hagyunk csak magunk után: vagy mi posztoljuk ki folyamatosan „élményeinket”, vagy a minket figyelő kamerák és monitorok készítenek adatokat rólunk. Nincs értelme többé térről és időről beszélni – állítja a szerzőpáros –
Minderről persze nem e könyvben olvashatunk először. Békés és Böcskei jól ismerik Debord, Virilio, Baudrillard és mások témába vágó munkáit, idéznek is tőlük sokat – kissé túl sokat is. A könyv jelentős része áll a két szerző kedvenc íróinak gondolataiból – igaz, saját korábbi írásaikból is sokat átemelnek új könyvükbe.
Eredeti gondolataik leginkább Budapest átalakulásával és arculatvesztésével kapcsolatban vannak. A főváros belső negyedeiben a városrehabilitáció „városelrejtést” eredményezett – fogalmazzák meg –, melynek nyomán eltűntek vagy láthatatlanná váltak a történelmi emlékek: steril, kényelmes és biztonságos hellyé vált centrum, ahol semmi sem akadályozza többé a szolgáltatások és az információk állandó áramlását. Sorra nyílnak a dizájner-kávézók, pop-up boltok és ál-romkocsmák, már nemcsak a belvárosban, hanem a „problémásabb” környékeken, például a VIII., IX. kerületben is.
Az itt élők azonban általában nincsenek tisztában azzal, mi a „menő” és „trendi” ezeken a helyeken – nem is fordulnak meg ezekben szinte soha. Ugyanakkor folyamatosan szűnnek meg a kissé lepukkant, de a helyiek által kedvelt boltok, kocsmák. Idegen és hazug testekként ékelődnek be a város szövetébe a hermetikusan elzárt lakóparkok, az üveg-beton bankok és bevásárlóközpontok is, vagy épp a Józsefvárosba telepített és „trendi-rom” rendezvényhelyszínként reklámozott Google-bázis – ez utóbbi a szerzők szerint annyira ágyazódik be a VIII. kerületbe, mint „a gyarmatosítók házai a bennszülettek kunyhói közé”. A digitális talpon maradást hirdető nagyvállalat azonban nem akadályozza meg az itt élők egyre tragikusabb leszakadását – szól a figyelmeztetés –, „a Leonardo da Vinci utcán az információk és események nem széles sávon terjednek. A környék lakosságának jelentős része nemhogy digitálisan, de sehogy sem tud talpon maradni”. Az itt élők számára nem marad más, mint elrejtőzni és láthatatlanná válni.
Szimpatikus, ahogy Békés és Böcskei szót emelnek a sterillé és vonzóvá pucolt belső városrészek lakóinak érdekében, akik akár kitaszítottnak is érezhetik magukat lakóhelyükön. És jogosan kritizálják azt is, hogy a főváros nem őrzi hagyományait, illetve nem tud újakat kialakítani; „Budapestnek nem lehet hinni” – írják – hol ilyen, hol olyan, szemben a szerzők által példaként felhozott, kulturális hagyományait nem cserélgető, autentikus nagyvárosi miliőt létrehozó Prágával.
A diagnózisban tehát sok igazság található, a szerzők megállapításai azonban a legtöbbször bántóan túlzók és leegyszerűsítők. A bulinegyedeken kívül számos közösségteremtő helyszínre bukkanhatunk Budapesten a városligeti Pántlikától a Fellini Római Kultúrbisztróig, és más helyekig.
Másrészről alapvetően ízlésfüggő, hogy ki milyen környezetben érzi jól magát. És azért van élet a bárokon és a kocsmákon kívül is – nem esik szó a könyvben például a bolhapiacokról, a parkokról, a játszóterekről, hogy csak néhányat említsünk a nem trendi közösségi helyszínek közül, ahol nem az okostelefon és a Facebook az úr.
De van mással is gond. A szerzők megvetően ostorozzák a bulinegyedben lebzselő, karcsúsított ingben lattét és rozéfröccsöt szürcsölő kultúrsznobokat. Ugyanakkor később keményen bírálják az értelmiségi elitet azért, mert lenézi a suhogó melegítős, plázákba járó, Real Madridért vagy Zámbó Jimmyért lelkesedő egyszerű embereket; szerintük a hazai értelmiség a lakótelepek és külvárosok népét öltözetük és fogyasztási szokásaik alapján ítéli meg és el. Holott a két szerző ugyanezt teszi, amikor a romkocsmák látogatóinak fogyasztási szokásain és öltözetén gúnyolódik.
Vadak és jók
A szerzőpáros szerint egyedül a nagyvárosok perifériáján – vagy épp határain belül – lévő elhagyatott, romos vagy használaton kívüli helyek – foghíjtelkek, tűzfalak, kiürített üzemcsarnokok –, nyújtanak lehetőséget a „mediatizált metavárossal” szembeni ellenállásra. Itt ugyanis nincsenek kamerák, nincs fogyasztás – itt valójában semmi sincs, csak az ellenőrizhetetlen, megzabolázhatatlan természet. Innen indíthat támadást a külvárosok népe a belváros visszafoglalásáért és a „méltó életért.”
Az utolsó fejezetek az ellenállás módjait taglalják: a könyvben kibontakozó látomás szerint partizánok, gerillák és külvárosi nomádok indulnak majd harcba, szövetségeseik pedig a visszaszorított természetből előbújó növények és a „szabad állatok” (például a városba betörő rókák, vágóhídról elszabadult nyulak, no és a „megfékezhetetlen hódok”) lesznek. Ezeket a harci leírásokat nemcsak Delueze és Carl Schmitt-idézetek, hanem a megszaporodó anarchista és ultrabalos szövegrészletek (Láthatatlan Bizottság; TIQQUN) is „színesítik”. (Hogy Békés és Böcskei könyvének milyen terjedelmes része áll ultrabaloldali elméleti munkák átvételéből, arról a rednews.hu oldalán olvashatunk Balázs Géza tollából igen tanulságos írást.)
„Fegyverbe!” – szól a felszólítás, ami alatt azért mégsem igazi fegyveres harcot kell érteni. A háború eszközei és hadszínterei sokfélék lehetnek: aki például nem kér wifikódot egy bárba betérve, vagy nem készít magáról Facebook-profilt, esetleg eldobja a routert egy szeretkezés kedvéért, az még visszaszerezheti a „reális jelenlét elementáris örömét”.
Az emberhez méltó terek – így a város egykori élhető helyszínei – és idő elrablásáért a könyv szerint a kibernetikai gyarmatosításban utazó cégek, jelesül a Szílicium-völgy nagyvállalatai (pl. Google, Apple, Prezi) a felelősek. A szerzők hosszasan értekeznek a digitális világuralom könyörtelenségéről, mindenhatóságáról és az ellene vívott harc szépségéről.
Kemény krtitikájuk másik célpontja az a hazai értelmiségi elit (a szerzők szóhasználatában a „posztliberális” vagy „új urbánus aktivizmus” képviselői), mely megveti és stigmatizálja a meccsre járó, Bódi Gusztit hallgató, vasazó és szotyizó tömegeket. A „rendszerváltás után felkapaszkodott középosztály, a kis- és középügyeskedők, a demokrácia csúcspozícióiba zuhant elitek, az akadémiai világ pótcselekvésében egymást fedező, mindent a vagyonosodásnak alárendelő értelmiség tagjai, a nagy elődök kisujjáig sem érő médiadolgozók” a szerzőpáros szerint nem nyújtanak „globálisan is értékelhető” teljesítményt, lenéző és kirekesztő magtartásuk egyedüli célja, hogy igazolják kulturális felsőbbrendűségüket a megvetett „prolikkal” szemben.
Kinn is vagyok, benn is vagyok
A Ki! című könyvet nemigen tekinthetjük másnak, mint – ahogy Iványi Márton javasolja kritikájában –, irodalmi alkotásnak, szövegét pedig egyfajta „esztétikai víziónak”. Hiszen a szerzők – Békés Márton, jobboldali blogger, a Terror Háza kutatási igazgatója és Böcskei Balázs, baloldali politikai elemző, publicista – nehezen azonosíthatók a könyvükben megszólaló „mi”-vel. A harci kiáltvány írói ugyanis, önmeghatározásuk szerint, ellenségei mind a digitális médiának, mind a „demokrácia csúcspozícióiba zuhant” értelmiségi elitnek, önmagukat e világokon kívülre pozicionálják.
Békés és Böcskei azonban – legalábbis online médiajelenlétük és életrajzuk szerint – nagyon is belül állnak ezeken a világokon.
Ha viszont valóban csak esztétikai szempontokkal lehet közelíteni a könyvhöz – s ezt megerősíti a két szerző legutóbbi megnyilatkozása, amelyben „politikai lírának” nevezik művüket – valóban nincs értelme vitatkozni a benne lévő állításokkal. Az írók egyébként sem igénylik az ilyesmit:
Holott számos vitára késztető eleme van e könyvnek az említetteken kívül is. A szerzők a külvárosok népével szolidaritást vállalva, az ő nevükben szólalnak meg, ám együttérzésük kimerül a kirekesztettekkel és megnyomorítottakkal való azonosulás deklarálásában és egy értük vívandó harc víziójában. Az sem érthető, hogy miután több tiszteletet várnak el az értelmiségtől e réteg szubkultúrája iránt, maguk egy képek nélküli, szöveg alapú kultúra visszahozatalát sürgetik. Vajon a külvárosok népe fog könyvekről csevegni azokban a kocsmákban, ahol nem lesz wifi? Azok a százezrek, akik Bódi Gusztit most a Youtube-on nézik és hallgatják, majd e kocsmákban fognak zenegépeket nyomogatni?
A szerzők arról sem ejtenek szót, hogy milyen hatalmi – politikai erők birtokolják a valós és virtuális tereket és javakat – nemcsak Budapesten, hanem az egész országban. (Erre hívja fel a figyelmet Nagy Gergő is kritikájában.) Pedig könyvüket így kezdik „(…) a történelem nem ért véget, hanem visszatért. Kelet felé haladva ma is számos, a demokráciát csak szimuláló, eljátszó autoriter országot találunk.”
Ha az olvasó ezek után abban reménykedik, hogy a szerzőpárosnak lesz bármi mondanivalója autoriter politikai hatalmakról – hiszen csak politikai vezetés lehet autoriter, egy egész ország nem –, s főképpen a jelenlegi magyar politikai elitről, az súlyosan csalódik. A kijelentés éppúgy blöff, mint oly sok mondat ebben a könyvben. Budapestnek a legnagyobb gondot a Gozsdu udvarban dorbézoló fiatalok okozzák, a magyar társadalom leszakadt rétegeit pedig a digitális nagyvállalatok túlhatalmának visszaszorításával, esetleg Zámbó Jimmy posztumusz Kossuth-díjával lehetne boldogítani – próbálják elhitetni velünk a szerzők a valódi problémák megnevezése helyett.
Már ha lesz, aki beveszi.
