Néha úgy érezzük, beszorultunk a forró aszfalt, a szűk utcák és a néhol veszélyesen omladozó épületek közé, ahol az oázist csupán néhány növénnyel befuttatott erkély vagy a közösségi kertek jelentik. Ilyenkor sokan vágyakozunk a friss és “zöld” vidéki élet után – bár nem tudjuk, ha a lehetőség adott volna, feladnánk-e a város nyújtotta kényelmet.
Habár a városok ökológiai lábnyoma a falvakéval nem vetekedhet, mégis számos lehetőségünk van arra, hogy a jelenleginél fenntarthatóbbá és élhetőbbé tegyük őket. Persze ehhez nem kevés elhivatottság, munka és odafigyelés szükséges a döntéshozók, a vállalkozások, a civil szektor és természetesen a mi részünkről!
Nem is olyan régen az emberek többsége még falvakban, kisebb közösségekben élt, a hagyományok útján vérébe ívódott létfenntartási módszerek, és az azoknak megfelelő társadalmi rend szerint. Tisztelte a természetet, amely őt és a közösségét életben tartotta.
Az Egészségügyi Világszervezet (World Health Organization – WHO) adatai szerint száz évvel ezelőtt 10 emberből csupán kettő élt városokban. Az 1950-es évekre aztán felgyorsult a növekedés és 2010-ben az emberiség elérte azt a pontot, amikor a városlakók száma felülmúlta a falvakban élők számát. Az előrejelzések szerint 2050-re pedig ez az arány akár a 80%-ot is elérheti.
A városoknak azonban nemcsak a számuk, hanem a méretük is egyre nő. A világ 100 legnagyobb városának átlagos mérete 1800-ban körülbelül 0,2 millió fő volt. 1900-ra ez az átlag 0,7 millióra növekedett, majd az ezredfordulóra elérte a 6,2 milliót. Az urbanizáció olyan gyors ütemben zajlott le az elmúlt néhány évtizedben, hogy a városok vezetése, illetve a gazdasági fejlődés nem tudta követni: kialakultak a tízmilliós megavárosok, ahol sokszor a luxusvillák kertjének végét csupán egy kerítés választja el a nyomornegyedekben mélyszegénységben élők tömegétől.
Az ENSZ jelentése szerint 1950-ben a világon összesen két olyan város létezett, amelynek lakossága meghaladta a 10 millió főt: New York-Newark és Tokió. 2005-re már húszra nőtt ez a szám, 2015-re pedig előreláthatóan 37 megaváros lesz a világon, ebből a legtöbb – 22 – Ázsiában.
Lagosz, Nigéria
Meddig nyújtózkodhatunk?
A Föld népessége egyre nő, azonban kérdés, hogy képes-e a bolygó ennyi embernek megfelelő életfeltételeket biztosítani?
Eltartóképességének végessége már az 1700-as években felmerült. Thomas Malthus, angol demográfus azt jósolta, hogy a gyors népességnövekedéssel az élelmiszer-termelés nem fogja tudni felvenni a versenyt, amely katasztrófához – vagyis éhezéshez – vezet majd.
1987. december 17-én valóban elérkeztünk ahhoz a ponthoz, amikor is egy év alatt több erőforrást használtunk fel, mint amennyi a bolygón rendelkezésünkre állt. Akkor “ünnepeltük” először a Túllövés Napját, amely azóta szinte minden évben egyre korábbi időpontra esik: 2013-ban például már augusztus 20-ra. Mindez azt jelenti, hogy egyre gyorsabban merítjük ki a Föld kínálta lehetőségeinket.
De hogyan és hol éljünk, hogy ne tegyük tönkre a Földet?
Elmélet és gyakorlat
A UN-Habitat szerint 2012-ben a fejlődő országok lakosságának 33%-a, megközelítőleg 863 millió ember lakott szlömösödött környezetben. Az itt élők aránya a szub-szaharai régióban a legmagasabb (61,7%)
Forrás: Wikipédia
Manapság egyre több vita folyik a városok és a fenntarthatóság kapcsolatáról: egyesek szerint a nyomornegyedekben – éppen a szegénység miatt – megvalósuló, pazarlástól mentes, közösségi életforma az, ami megmentheti a világot. A tanulmány szerzője, Stuart Brand ökológus szerint természetesen nem a nyomornegyedekben lakók társadalmi kirekesztettségét, hiányos egészségügyi infrastruktúráját vagy a bűnözést kellene a városlakóknak megirigyelniük. Inkább azokra a gyakorlatokra mutat rá, amelyekkel a szlömlakók nem csak saját, de a mi túlélésünket is segítik: az indiai Mumbai Dharvi negyedében például 400 újrahasznosító egység van és 30 ezren élnek a hulladék szétválogatásából. Itt sokkal inkább megvalósul az E. F. Schumacher által javasolt kicsi, de szép gazdaság: a kézművesség és a kreativitás felértékelődése az automatizált nagyiparral szemben. Ezen felül a nyomornegyedekben általában igen nagy a népsűrűség és minimális az energia- és erőforrás felhasználás. Az itt lakók gyalog, biciklivel, riksával közlekednek vagy közösen ülnek taxiba.
Azonban, ha valamelyikünknek felajánlanák, hogy beköltözhetünk egy szlömbe, mert ezzel csökkenthetjük káros hatásunkat a Földre, azt hiszem legtöbben mégis inkább nemet mondanánk.
Az Új Urbanisztika – amely egy a gyalogosokat támogató, élhető várost tervező irányzat – megalapítója, az építész Peter Calthorpe is azt hangoztatta már 1985-ban, hogy a város a környezetvédelmi szempontból legjobb emberi településforma. Állítása szerint „minden egyes városlakó kisebb földterületet, kevesebb energiát és vizet használ és kevésbé szennyez, mint az alacsonyabb népsűrűséggel rendelkező területeken élő társai.”
Mégis, ha kiszámoljuk például a Somogy megyei Krisna-völgy egy főre eső ökológia lábnyomát, akkor az alacsonyabb számot fog mutatni, mint például Győr város lakóinak lábnyoma. Lánczi Dániel Csaba számításai szerint Krisna-völgy ökolábnyoma 1,49 gha/fő (bár ebben a fogyasztási cikkek nem szerepelnek), amely a biológiai kapacitás figyelembevételével is jónak számít (Krisna-völgy biokapacitása 1,73 gha/fő, vagyis több, mint amennyit az ott lakók igénybe vesznek). Ezzel szemben a Széchenyi István Egyetem és további intézmények közreműködésével 2010-ben végzett felmérés szerint a győriek ökolábnyoma fejenként 4,33 globális hektár. A Globális Lábnyom Hálózat (Global Footprint Network – GFN) 2010-es adatai szerint ez magasabb, mint akár a magyarországi (2,99 gha/fő), akár a világátlag (2,69 gha/fő). Többszöröse továbbá Magyarország (2,23 gha/fő) és a világ (1,8 gh/fő) eltartóképességének.
Krisna-völgy (Forrás: poganyvolgy.hu)
A smart city elmélet szerint – amely már Budapesten is megvetette lábát – , egy város akkor élhető, ha a helyi gazdaság versenyképességének fejlesztése mellett az ott élők életminőségének javítása, a megújuló erőforrások egyre nagyobb arányú használata, a közszolgáltatások és tömegközlekedés hosszú távú fenntartása és hozzáférhetősége, az átlátható döntéshozatal és a helyi adaptációs képesség javítása is megvalósul.
Olvasd el Smart City – Budapest című írásunkat is!
Akik már jó úton járnak…
Számos szervezet és magazin készíti el évről évre saját listáját a világ legélhetőbb városairól vagy országairól, más-más kritériumok alapján.
Az egyik legismertebb ezek közül a londoni székhelyű NEF (New Economic Foundation) által háromévente kiadott Happy Planet– vagyis a Boldog Bolygó – Index, amely három kritériumot vesz számításba az országok rangsorolásánál: a lakosok várható élettartamát, az élettel való elégedettséget (szubjektív) és az ökológiai lábnyomot. A top 10-ben sorozatosan olyan országok találhatóak, mint a Dominikai Köztársaság, Costa Rica, Vietnam vagy Jamaica, ami jól mutatja, hogy az emberek jól-léte nem feltétlenül esik egybe az anyagi jólétükkel.
Az Economist Intelligence Unit által évente készített Élhetőségi Rangsor (Liveability Rankings) a smart cityhez hasonló kategóriákat vesz figyelembe, ezek azonban más-más súllyal jelennek meg az összpontszámban. Stabilitás (25%), egészségügyi ellátás (20%), kultúra és környezet (25%), oktatás (10%) és infrastruktúra (20%). A városok ezek alapján 1-100 közötti pontszámot kapnak, amelynél 1 az elviselhetetlent, 100 pedig az ideálisat jelenti.
Talán nem meglepő, hogy a top 10-ben évről évre olyan fejlett országbeli városok bukkannak fel 95 fölötti pontszámmal, mint Melbourne (Ausztrália), Bécs (Ausztria), Sydney (Ausztrália), Vancouver (Kanada), Toronto (Kanada) vagy Helsinki (Finnország); míg a lista utolsó helyein Algír (Algéria), Harare (Zimbabwe), Karachi (Pakisztán), Lagos (Nigéria), Teherán (Irán) és Tripoli (Líbia) szerepelnek, amelyek alig érik el az 50 pontot.A 140 városból álló listán Budapest az 50. hely környékén szerepel.
A Monocle életmódmagazin által 2006 óta évente elkészített Legélhetőbb városok (Most Liveable Cities) lista kritériumai között szerepel a biztonság és a bűncselekmények száma, a város nemzetközi összeköttetései, az időjárás és a napsütéses órák száma, az építészet minősége, a tömegközlekedési lehetőségek, a tolerancia, a környezetvédelmi kérdések és a természethez való hozzáférhetőség, a várostervezés minősége, az üzleti lehetőségek és az egészségügy. A lista első 10 helyén ismét Melbourne-nel, Koppenhágával, Béccsel, Zürichhel találkozunk, bár az utóbbi években egyre több ázsiai város is helyet kap a top 25-ben (például Tokió, Kyoto, Fukuoka, Hong Kong és Szingapúr). Sajnos magyar város nem található a Monocle listáján.
Vancouver, Kanada
A CO2 kibocsátás nagyarányú csökkentését egyre több város tűzi ki céljául.
Koppenhága 2025-re szeretné elérni, hogy ő legyen az első karbonsemleges főváros. Toronto 2020-ig 30%-kal, 2050-re pedig 80%-kal kívánja csökkenteni károsanyag-kibocsátását (az 1990-es szinthez képest). Hong Kong a 2005-ös adatokhoz képest legalább 50-60%-kal kívánja csökkenteni karbon intenzitását. Japán néhány városát kiválasztotta öko-modellnek, és mindnél más-más kibocsátás-csökkentést tűzőtt ki elérendő célként.
Sokan, kis helyen, keveset fogyasztva
Egy 2004-es ENSZ-jelentés szerint a városokban élő népesség és az itt működő vállalkozások koncentrációja jelentősen csökkenti „a vezetékes víz, a csatornázás, az útépítés, az áramtermelés, a szemétgyűjtés, a közlekedés, az energiafelhasználás, az egészségügy és az oktatás költségeit.” Valóban: ha sokan lakunk egy adott területen (például több emeletes épületben), akkor nem elég, hogy kevesebb földterületet foglalunk el – vagyis többet hagyunk meg a természetnek, illetve élelmiszer-termelésre –, de eleve kevesebb erőforrás felhasználására van szükség a mindennapi élethez szükséges insfrastuktúrák kialakításához. S bár város és város között is jelentős különbségek lehetnek, a legtöbb nagyváros lakóinak lábnyoma mégis jóval a világátlag fölött van.
Vajon miért nem tükrözi a zsúfolt városokban élők erőforrás-hatékonyságát az ökolábnyomuk?
Egy a városok ökolábnyomát összehasonlító kutatás is felfigyelt arra a paradoxonra, hogy amíg a nagy népsűrűség és a tömegközlekedés jelentősen lecsökkenti az egy főre eső ökolábnyomot, a városlakók növekvő jóléte összefüggésben áll a növekvő fogyasztással. A tanulmány szerint a személyenkénti 1000 dolláros fogyasztásnövekedés átlagosan 0.09 gha/fő növekedést eredményez egy fő lábnyomában. A 100 fő/négyzetmérföld (100 fő/2,6km²) népsűrűség növekedés azonban 0.06 gha/fő csökkenéssel jár egy főre vetítve. Jó példa erre a problémára Dánia, amely ugyan az egyik legkörnyezettudatosabb ország hírében áll, ökológiai lábnyoma mégis a legnagyobbak közé tartozik!
A fogyasztásba pedig természetesen nem csak a használati cikkek vagy a szórakozás tartozik, hanem beleszámít például az is, hogy mit eszünk. A hús- és sajtfogyasztás például az egyik leginkább környezetterhelő tevékenység. Magyarországon a Felelős Gasztrohős küzd azért, hogy a felelős étkezés fogalmát mind szélesebb körben ismertté tegye, valamint nálunk is egyre több tudatos fogyasztásra ösztönző akció indul.
Olvasd el a Felelős Gasztrohőssel készült interjúnkat is!
Jó példa a Húsmentes Hétfő kezdeményezés is, melynek célja, hogy nem túl nagy lemondással, mégis a húsfogyasztás csökkentésére buzdítson.
Te döntesz!
Természetesen város és város között is van különbség. A bicikliseiről híres Koppenhága és az autóhasználat elkerülhetetlenségéről hírhedt Los Angeles nem említhető egymás mellett lelkiismeretfurdalás nélkül.
Azt, hogy érdemes-e vidékre költöznünk az is befolyásolja, hogy honnan költözünk oda, illetve, hogy a Föld melyik pontján élünk. Magyarország népessége egy ideje csökken, ráadásul rendelkezünk elég megművelésre alkalmas földterülettel, itthon tehát támogatandó a vidékre költözés. Azonban ne akarjunk az Amazonas őserdejének a szélére vagy a Gombe Nemzeti Park mellé költözni, mert ott önellátó tevékenységünk ellenére is több kárt okoznánk a helyi biodiverzitásban, mint hasznot.
Környezetvédelmi szempontból annak sincs értelme, hogy azért költözzünk vidékre, mert ott ugyanannyi pénzből nagyobb házat, nagyobb autót, nagyobb kertet tudunk venni, amelybe nagyobb úszómedencét építhetünk. Ha valóban önfenntartó módon akarunk élni, akkor bizony meg kell tanulnunk, hogyan állítsuk elő a saját élelmünket, hogyan neveljünk állatokat – és honnan szerezzük be minél kisebb kárt okozva a környezetünknek azokat a szükségleteinket, amelyeket nem tudunk magunknak előállítani.
Vidéken minden bizonnyal nagyobb eséllyel érhetünk el az egyén szintjén változást. Könnyebben termelhetjük meg magunknak az energiát, csökkenthetjük a vásárolt termékek mennyiségét (és azok csomagolását), valamint vízfogyasztásunkat is (próbált már valaki komposztáló wc-t szerelni egy budapesti épület 3. emeletére, vagy zöldtetőt telepíteni egy műemlékvédelem alatt álló épületre?). Szükségünk lesz azonban egy autóra, hiszen biciklivel nem fogunk tudni mindent elintézni, és szükségünk lesz nagyobb földterületre is az állattartáshoz és a növénytermesztéshez. Nem beszélve a szórakozási, kikapcsolódási lehetőségek (színház, mozi, múzeum) hiányáról, vagy esetleg az oktatási, egészségügyi intézmények elérésének nehézségéről.
Gazdagrét, Budapest (Fotó: Bartha Annamária)
Megoldást jelenthet, ha városlakónként úgy döntünk, mindent megteszük annak érdekében, hogy lakóhelyünk élhető legyen és megtanuljuk értékelni azt, amit a város kínál. Ha kicsit késik a metrónk vagy nem működik a busz légkondícionálója, gondoljunk arra, hogy sok faluban – és kisvárosban – nincs is tömegközlekedés. Ha egy autó több helyet foglal el a járdából, jusson eszünkbe, hogy van, ahol nincsenek járdák – és van, ahol bár létezik, mégis túl veszélyes rajta sétálgatni. A lehetőség, hogy nem vagyunk rákötelezve az autóhasználatra, hogy a piacra kimenve válogathatunk a szebbnél szebb zöldségek, húsok és friss házi sajtok között, és hogy nem kell saját magunknak megcsinálnunk a letört cipősarkat olyan részletei a városi életnek, amelyet ma csak kevesen értékelnek. Pedig ha felismernénk, hogy mennyi energiát spórulunk meg ezekkel, talán motiváltabbak lennénk, hogy olyan további – környezetkímélő – tevékenységekbe is belevágjunk mint a városi kertészkedés, az esővíz gyűjtés, a komposztálás, vagy más közösségi munka.
Hiszen nem az a lényeg, hogy városban vagy faluban, hanem az, hogy milyen módon élünk!
A cikk a szerzőnek a Ma & Honlap folyóirat XII/2-es számában megjelent írásának átdolgozott változata.
