Caracasról, mint a világ közbiztonság szempontjából egyik legrosszabb, legveszélyesebb metropoliszáról elsőre mindenkinek a bűnözés és a nyomor jut eszébe. A több mint 5 millió lakost számláló venezuelai főváros történetében azonban nem kizárólag a szegénység által szült rémtörténetek vannak, akad — bár szintén a nyomorhoz kapcsolódva — pozitív narratíva is. Cikkünkben a Caracas belvárosában félig felépült felhőkarcoló történetén keresztül mutatjuk be, hogyan képes egy közösség saját társadalmi rendet, egyfajta önkormányzatiságot létrehozni.
A Torre de David-ot a 90-es évek elején kezdték építeni, az eredeti terv szerint bankszékház (Centro Financiero Confinanzas) lett volna. Nevét David Brillembourg, az irodaház építtetője után kapta, akinek 1993-as halála, majd az egy évre rá bekövetkező banki csőd miatt az építkezést felfüggesztették. A 190 méter magas, 45 emeletes, 120 ezer négyzetméter területű torony félkész állapotban víz, áram és liftek nélkül maradt.
Középen a félkész Torre de David
Szükség törvényt bont
A 2000-es években Caracas egy komoly ingatlanválságon ment keresztül, a városban található lakások, albérletek ára gyakorlatilag megfizethetetlen magasságba emelkedett, ami a hajléktalanok számának növekedését eredményezte. A lakáskrízis végül oda vezetett, hogy 2007 októberében, nincstelenek egy csoportja inváziót indított az üresen álló toronyház elfoglalásért.
Kezdetben még a friss házfoglalók közösségét nem jellemezte semmiféle szervezettség, gyakorlatilag bűnöző csoportok irányítása alatt állt, rendszeresek voltak a gyilkosságok, emberrablások. Ez a kép él sokak fejében a mai napig (elég megnéznünk a Homeland című, népszerű sorozat itt játszódó epizódjait), ám a valós helyzet hamar pozitív fordulatot vett.
Pár évvel a beköltözés után, a 45 emeletes felhőkarcoló 28 emeletén már családok éltek, hozzávetőlegesen 3000 fő, kezdetben víz és elektromos áram nélkül. Amint a lakóközösség kezdte otthonának érezni a Torre de David épületét, egyre inkább érdekében állt megszervezni, „kitalálni” önmagát. Az ott élő — eredetileg hajléktalan — családoknak természetes igényük lett a környezetük biztonságosabbá tétele, a bűnözés visszaszorítása, a torony megtisztítása a különböző bandáktól, a halmokban álló szemét felszámolása és az emberhez méltó élettér kialakítása.
Volt, aki 8 évet élt itt
Közös normarendszer és szabályok
A kommunába szerveződés alapfeltétele minden esetben a közös normákban való megegyezés, egységes szabályok, „házirend” elfogadása, amit a lakók kötelesek betartani. Ez elengedhetetlen eleme egy nyomorból érkező, heterogén közeg stabilitásának. Másik fontos alappillére volt — és e tekintetben, ha nem is teljesen egyedülálló, mégis kivitelezését tekintve példaértékű volt a Torre de David népe — egy munkamegosztáson alapuló, közös mikrogazdaság kialakítása és működtetése.
A „törvények” között teljesen ésszerű, hétköznapi megfontolások szerepelnek, mint például az egyes emeletek tisztán tartása, vagy — némileg biztonsági szempontokat szem előtt tartva — az alkoholos italokkal való kereskedés szabályainak felállítása. Minden emeletért felelt valaki, akinek tekintélye volt a közösségen belül, így némi hatalmi hierarchia jelen volt ugyan, de döntően a közös akaratból való egymás mellett élés dominált.
Ennek a vertikális nyomornegyednek a funkcionalitását a közös normarendszer elfogadása, betartása, a ház biztonságossá tétele mellett (itt nem csak a bűnözésről van szó, emlékezzünk, hogy az épület félkész állapotban maradt, sok helyen hiányos elemekkel, így kezdetben nem voltak ritkák a halálos balesetek sem), a gazdaság működtetése biztosította.
Hogy a baleseteket elkerüljék, falakat húztak a lakók
Mint fentebb írtuk, eleinte a víz- és áramellátás sem volt biztosított. Kezdetben a lakók lopták az áramot, de amint kialakult a fent említett rendszer, a lakóközösségnek érdekében állt megegyezni egy közös bérleti díjban, amit meglepő módon nem nyúlt le semmilyen drogkartell, vagy egyéb bűnözői csoport, hanem visszaosztásra került, elsődlegesen a ház fejlesztésére, a hiányos, balesetveszélyes pontok fixálására. Az épületben kialakult egy mini város, amelyben élelmiszerboltok, fodrászatok, templomok működtek. A különböző szolgáltatások és boltok gazdasági kapcsolatot ápoltak, lift hiányában például az áruk emeletek közötti szállítása kenyérkereseti lehetőséget jelentett a Torre de David egyes lakói számára.
Összességében elmondhatjuk, hogy bár ez egy nyomor szülte sikertörténet, amit a nagy caracasi lakáskrízis, és az abból fakadó hajléktalanság generált, és ami nem mentes a bűnözéstől sem, a Torre de David-ban létrejött önszerveződés mégis példaértékűnek tekinthető. A torony népe tulajdonképpen kilépve a hajléktalan, házfoglaló státuszból, ugyanúgy élte az életét, mint a város többi lakója: munkába járt, a gyerekét iskolába vitte, és bizonyos értelemben még adót is fizetett, ezzel jobb életkörülményeket biztosítva magának és családjának.
Bolt a Torre de David-ban (Kép forrása: u-tt.com)
A toronyház története egy városszociológiával és építészettel foglalkozó csoport érdeklődését is felkeltette. Az Urban Think Tank, a Torre de David példájából kiindulva hasonló, főleg latin-amerikai nyomornegyedek problematikájára koncentrál és igyekszik vizsgálni, és modellezni a jelenséget, amit angolul „vertical slum”-nak, vagyis vertikális nyomornegyednek neveztek el.
A szomorú jelen
Figyelmes olvasóinknak valószínűleg feltűnt, hogy a felhőkarcoló és lakóinak történetét múlt időben meséltük el. Sajnálatos módon — politikai változások és játszmák hatására, amire itt bővebben nem térünk ki — 2014. július 23-án a venezuelai kormány (élén Nicolás Maduro új elnökkel) kínai befektetőkkel egyezett meg az épület befejezéséről, ami az eredeti tervvel megegyező irodaházként funkcionált volna.
A kormány ezért kitelepítette a lakókat, több mint 1200 családot költöztetett a Caracastól több tíz kilométerre fekvő kijelölt új lakóhelyükre.
2016 áprilisában azonban kiderült, hogy a kínai befektető bankokkal kötött megállapodás mégsem vezetett eredményre. Az épület újra üresen áll, sorsa továbbra is bizonytalan.
