Bár a címbeli felszólítás Magyarországon még nem hangozhatna el, a világ számos pontján igen: sok külföldi nagyvárosban találkozhatunk ugyanis köztérre kihelyezett, bárki által megszólaltatható zongorákkal. A többnyire színes, sokszor különleges mintákkal díszített hangszerek nemcsak utcákon, parkokban, de kórházakban, bevásárlóközpontokban, repülőtereken is megjelentek, és egyre népszerűbbek a városlakók és a turisták körében.
A street piano nevű kezdeményezés egy angol képzőművész-performer, Luke Jerram nevéhez fűződik. A meghökkentő gesztusokat egyébként is kedvelő Jerram – aki készített már üvegből vírusokat és baktériumokat, Bristolban pedig, egy park közepén 90 méteres, alkalmi vízi csúszdát állított fel – 2008-ban indította el a „Play me, I’m yours!” („Játssz rajtam, a tiéd vagyok!”) című projektjét.
A brit művész fejéből állítólag egy mosodában pattant ki az ötlet:
„Láttam, hogy minden hétvégén ugyanazok az emberek fordulnak meg itt, de soha nem beszélgetnek egymással. Rádöbbentem, hogy több száz, ehhez hasonló alkalmi közösség létezhet a városban, ahol az emberek ugyanilyen némán ülnek egymás mellett.
– olvashatjuk az egyre népszerűbbé váló kezdeményezés weboldalán.
Luke Jerram először Birmingham különböző pontjain – például parkokban, buszmegállókban, mosodákban, vasútállomásokon – helyezett el 15 zongorát, s bár a városi tanács egészségügyi és biztonsági okokra hivatkozva ki akarta tiltani ezeket a hangszereket, a helyiek ragaszkodtak hozzájuk. Egy év múlva, amikor a művész Londonban szerette volna folytatni az akciót, már a brit felsőház elé került az ügy. Végül „működési engedélyt” kapott a köztéren való zongorázás, s ennek nyomán harminc hangszert állítottak fel a brit fővárosban.
A projekt a nyári Londoni Fesztivál egyik attrakciója lett: iskolások és ismert zenészek közreműködésével számos szabadtéri koncertre került sor, melyeken, a fesztivál szellemiségének megfelelően, a közönséget is bevonták a közös zenélésbe. A fesztivál elmúltával azután iskolák vagy helyi közösségek vették „pártfogásukba” a zongorákat: műanyag borítással védik őket, ha esik az eső, s rendszeresen ellenőrzik azt is, nem hangolódtak-e le a hangszerek.
Zongorával a világ körül
Mindez azonban csak a kezdete volt az utcai zongorázás diadalútjának: London után egyre több nagyvárosban – többek közt Sidneyben, New Yorkban, Barcelonában, Belfastban – jelentek meg az egyre különlegesebb mintázatú és formájú hangszerek.
A díszítés utalhat magára a helyszínre – a londoni tőzsde közelében lévő zongorára például bankjegyeket is festettek –, legtöbbször azonban a hangszert „működtető” közösség dönti el, hogy mit is szeretne látni a zongorán. Így gyönyörű, színpompás növényeket, madarakat éppúgy „ábrázolhat” egy-egy darab, mint absztrakt motívumokat vagy épp képregény-figurákat.
A kültéri zongorák tehát a public art, illetve a street art egyik válfajának is tekinthetők: formájuk, díszítésük jelentős mértékben függ a hangszert „használó” közösség igényétől, kreatív fantáziájától.
2010-ben New York öt városrészében a Sing for Hope („Ének a reményért”) alapítvány támogatásával került sor hatvan zongora kifestésére és elhelyezésére. Az alapítványt – melynek célja, hogy a művészet eszközeivel nyújtson segítséget különféle hátrányos helyzetű közösségeknek – számos híres new yorki művész támogatja: gyakran szerveznek koncerteket kórházak, iskolák, templomok számára, valamint kottákkal, oktató videókkal igyekeznek a közös zenélés feltételeit megteremteni.
De ma már nemcsak New Yorkban kapcsolódnak a kültéri zongorákhoz különféle rendezvények: jelenleg 1300 kihelyezett zongora található a világ 45 városában, s a legtöbb helyszínen rendszeresen szerveződnek koncertek, fesztiválok. A street piano szinte mozgalommá nőtt: nemcsak a „Play me, I’m yours!” nevű Facebook-oldalon, hanem az egyes városok weboldalain is olvashatunk arról, épp milyen aktuális koncert várható a zongorák helyszínén. A programok rendkívül változatosak: amatőr vagy profi zenészek „komoly” előadásaitól a különféle baráti közösségek örömzenéléséig, hip-hoptól Beethovenig mindenre akad példa.
Az egyes video-megosztó portálokon szaporodnak az utcai zongorázást megörökítő felvételek, a médiában pedig gyűlnek a különleges sztorik: hol egy hajléktalanról derül ki, milyen fantasztikusan játszik, hol egy 10 éves gyerek kápráztatja el játékával a közönséget. A köztéri zongorázás tehát
Pécsi állomás
„Művészek és közönség hétköznapi találkozása” volt az egyik meghirdetett célja annak az „összművészeti alkotói pályázatnak” is, melyre a Pécs2010 Európa Kulturális Fővárosa programsorozat keretében került sor. A projekt során Pécsett 12 használt zongorát festettek át hazai és külföldi képzőművészek, melyeket a város különböző pontjain helyeztek el. A zongorákhoz kották is kerültek, így a rögtönzött koncertek során a kevés zenei ismerettel rendelkezők is közönségsikereket érhettek el. Az akció néhány hétig tartott – a hangszerek ezután civil egyesületekhez, idősotthonokba, hajléktalanszállókra kerültek.
A pécsi kezdeményezés magyar sajtóvisszhangját jól érzékelteti, hogy az egyik beszámoló szerzője jót élcelődött a „pihentagyúra turbózott” zongorákon – bár a cikkből az is kiderül, hogy a projekt „összehozta” a pécsi polgárokat, akik nagy örömmel vették birtokba a szokatlan hangszereket.
Félreértés azonban Luke Jerram kezdeményezését „pihentagyú” alkotók öncélú művészkedésének tekinteni, hisz a projekt szinte sehol sem merül ki az újrafestett zongorák kihelyezésében – ha egy alapítvány, egy civil közösség kellő figyelemmel kíséri ezeknek a hangszereknek a működését, a közös zenélésnek, zenehallgatásnak valóban közösségformáló ereje lehet.
A Londoni Fesztivál például minden évben újabb programokat társít az egyre népszerűbb utcai zongorákhoz: híres zenészek, sőt egész zenekarok építik ezekre a hangszerekre a fellépésüket, sőt workshopokat is szerveznek a közös muzsikálást elősegítendő.
Az idei londoni nyárnak valószínűleg ez lesz az egyik különlegessége – de vajon melyik nyáron kerül sor Budapesten hasonló kezdeményezésre?
