A nagyvárosi csoda
Történt egyszer, tán nem is olyan régen, hogy egy hatalmasra nőtt város égig érő házai közül kezdtek eltünedezni a fák, bokrok, növények. Az emberek eleinte észre sem vették a változást, csak rohantak napi teendőik után. Léptük alatt kopogott a betonjárda, az úttest aszfaltján autógumik csikorogtak. A hatalmas áruházak alaktalan csarnokában, a művirágok között és a fényt ontó neonlámpák alatt fel sem tűnt nekik, hogy már alig cirógatja arcukat a nap sugara vagy a májusi szellő.
A folyton pöfögő járművek zaját is annyira megszokták, hogy a madárdal, a tücsök ciripelése már nem is hiányzott nekik. Siettek, mindig csak siettek. Ebédjüket egy gyorsétterem pultjánál bekapták, aztán futottak vissza munkájukhoz. Este meg örültek, ha hazaérve már semmire sem volt gondjuk.
Ennek a zajos, zsúfolt betonrengetegnek a legeldugottabb zugában egy zsebkendőnyi parkocska várta szorongva, hogy beteljesüljön az ő sorsa is. Már csak néhány kókadozó bokor, ágait a kósza szélben bánatosan lengető fa, és a megkopott gyepszőnyeg alkotta zöldjét. Lakói sem igen akadtak már. Csupán egy magányos gerle, néhány sün, egy-két madárka tengette ott az életét. Pihenést szolgáló pad is már csak egy árválkodott benne, az is igen kopottan.
Pedig hajdan de pompás liget volt ez! Bizony, a fákon mókusok is ugrándoztak, s alaposan elfáradtak, mire egyik végéből ellátogattak a másikba.
Aztán hol innen, hol onnan csíptek el földjéből a házaknak, szakítottak ki egy-egy részt területéből az épületek sorának. Lassan zsugorodott szegény, és a mókusok is rég elköltöztek belőle. Ez a néhány állatka nem is emlékezett a park fénykorára, ők már ebbe a szűkös világba születtek. Most azonban ők is elvágytak egy dúsabb zöldbe, egy üdébb világba. Zavarta őket a város zaja, fojtogatta torkukat a kipufogógáz, riasztotta kis szívüket a rohanó világ.
Éppen az öreg hárs alatt gyűltek össze, hogy megtanácskozzák, mitévők legyenek. Hová, merre merészkedjenek, hiszen a gyepen túl a világ számukra csupa veszélyt rejtett. Már csak a rigókra vártak, mert tőlük függött az indulás. Az ő kis fiókájuk még nem volt készen a nagy útra.
Ekkor történt a tragédia. A siető rigómama egy pillanattal hamarabb indult, mintsem párja leszállt volna a fészekre. Az izgága kicsi pedig anyja után nyújtózott, és zsupsz! Kipottyant a fészekből. No, lett nagy riadalom, keserves csipogás, jajgatás. A tehetetlen szülők kétségbeesve röpködtek a kicsi fölött. Odarohantak a többiek is, de segíteni ők sem tudtak.
Ez a kétségbeesett rivalgás riasztotta fel a szomszédos tömbben lakó egyik kisfiút. Az ablakhoz szaladva kíváncsian leste, mi lehet a szokatlan lárma. Aztán felfedezte. Felrántotta tornacipőjét és leszaladt a picinyke zöldbe.
Nem kellett sokat keresgélnie, hamar felfedezte a baj mivoltát. Mivel csak néhány fa árválkodott ott, a fészket is hamar meglelte. Nosza, fogta a tehetetlen rigócskát, inge zsebébe dugta, és már kapaszkodott is fölfelé. Csak akkor nézett körül, mikor már az elárvult fészekbe tette a riadt madarat. Érezte, milyen jó a zöld lomb között. Milyen jó is volt fölmászni a fára! Még a levegő is más volt ott. Kicsit mélázgatott még a vastag faágon lovagolva, figyelte az izgatott állatkákat. Nem is tudta, hogy itt laknak köztük ezek a kis élőlények.
Nagy elhatározással ereszkedett le a fáról. Neki is fogott a munkának rögtön. Ásott, gereblyézett, locsolt.
Kezdetben nem ügyeltek rá az arra lakók, de hamarosan társai is akadtak. Egyre többen szépítgették, gondozták a parkot. Az újonnan ültetett virágok csodaszép színekkel tarkálltak. A fák, bokrok dús lombbal, üde zölddel hálálták meg a gondoskodást. Egyre több madár rakott fészket a lombok közé, aztán megtörtént a csoda: egy mókuspár is lakóhelyül választotta a szépségessé tett parkot.
Így esett, hogy e kislegény szorgos munkával, kitartással, gondoskodással és rengeteg szervezéssel megmentette a parkocskát. Mire felnőtté vált, megnőttek az akkor ültetett csemeték, bokrok is. A dús lombú fák alatt, az egyik padon üldögélve büszkén mutatott fel az öreg hárs koronájára, és elmesélte fiának a régi történetet.
A parkot övező házak nyitott ablakain nyári estéken virágillat szökött be, hajnalban pedig vidám madárcsicsergés. A régóta ott élő emberek olyankor elcsodálkoztak, hogyan is tudtak oly sokáig meglenni az orgona, a hárs édes illata és a kismadarak dala nélkül.
A “Mesés természet” ökomese-gyűjtemény megjelenését a Nemzeti Kulturális Alap támogatta.
