A fenyő ünnepi ruhája
Messze-messze, magas hegyek fenyőerdejében élt egy kedves kis fenyőfácska. Távoli országból tévedt oda madárcsőrben a mag, melyből sarjadt. Formás alakjával, fényes, szép leveleivel elütött társaitól. Lassabban is növekedett, mint azok – olyan fajta lévén –, hát idővel csupán a derekukig ért. Rokonai hatalmas koronájukkal elzárták előle a fényt. Levelei barnultak, hullottak, ágai száradásnak indultak. Épp csak meg tudta érlelni a tobozait. Még hallotta, amint halkan cikkanva felnyíltak a pikkelyek, és útjukra bocsátották szárnyas magjaikat. Már csak abban reménykedett, hogy valamelyik magocska szerencsésebb helyre jut, mint az, melyből ő született.
Bizony, az egyik ügyesen bele is kapaszkodott a feltámadó szél szárnyába. Azon utazva eljutott a hegy lábánál megbúvó kis városka fölé. Ott még pördült néhányat, s lehullt a legszélső ház kertjébe. Éppen az ablak alá, a frissen ültetett tulipánhagymák közé. Fáradtan bújt meg a porhanyós földben, és hamarosan el is aludt. Átaludta az őszt és az egész telet.
Mire kitavaszodott, és elolvadt a hó, a tulipánhagymákkal együtt kidugta a fejét a földből a belőle csírázott kis magonc is. Boldogan nyújtózott a friss levegőn, fürdött a langyos napsugárban.
A virágok gyorsabban nőttek, mint a fenyőmagonc, ezért eleinte észre sem vették a házbeliek a kert új lakóját. Mikorra pedig elnyíltak a kardvirágok is, a dáliák is, és felfedezték, addigra már kicsit megerősödött. Olyan formás, üde volt, hogy meghagyták, növekedjék kedvére. A kert többi lakójával együtt őt is ápolták, szeretgették. Így a kis fenyő szépen cseperedett, boldogan fogadott minden új ismerőst. Nődögélt, terebélyesedett, egyre szebben mutatott ágain telente a frissen hullott hó.
Az ötödik télen történt, hogy a fenyő elérte a ház ablakát. Kíváncsian kukucskált be, figyelte a benn zajló életet. Egyik este a kivilágított ablak fényében megpillantotta magamagát. Fura érzés lett úrrá rajta, aztán rájött, mit is lát! Valaki átrendezte a szobát! Éppen vele szemben, az ablak alá tolt asztalkán egy szép fenyő állt. Csodálkozva találgatta, mit kereshet odabenn.
Egyszercsak megjelentek a felnőttek, és mindenféle szikrázó gömböt, fényes szalagot aggattak annak ágaira. Még gyertya is került rá. Fényesen világolt, mikor beszaladtak a gyerekek. Azok meg csillogó szemmel, boldogan álltak meg a fa alatt. Énekeltek, nevetttek, bontogatták a fa alá rejtett dobozokat.
A kis fenyő aznap éjjel nem tudott elaludni. Le nem vette szemét a benti fáról. Szíve olyan csodásan szép ünnepi ruha után sóvárgott. Csak egy percre, de szeretett volna ő is úgy pompázni. Ágaira azonban megint csak a frissen hullott hó jutott díszül.
Teltek a napok – ő nem is tudta, de – elmúlt karácsony ünnepe. Egyik este hiába leste a feldíszített fát. Hűlt helye volt csak a szobában. Reggel vette észre, hogy a másik, díszei nélkül hever a ház előtt, tőle nem is messze, a kerítés túlsó oldalán. Csupán egy aranyosan csillogó szalagocska maradt rajta, tán figyelmetlenségből. Azt is lekapta róla a szél. Nagy örömére felé vitorlázott a szalag, ő meg ügyesen elkapta azt. Ágai közé rejtette, s egész télen boldogan őrizgette.
Tavasszal, mikor kibújtak a tulipánok, a ház asszonya szemlét tartott a kertben. Csodálkozva látta a formás fenyőn csillogó szalagot. Körbejárta a fát, kedvtelve nézegette. Nagyon tetszett neki, s egy gondolat fogant meg benne.
Mikor újra eljött a december, nem vásárolt vágott fenyőt a piacon. Cseperedő gyermekeivel szépen feldíszítették a saját fenyőfájukat! Minden gömb, minden szalag, csengettyű és gyertya a kerti fa ágaira került. Az meg büszke-boldogan, örömben úszva pompázott a havas kertben.
Most már neki is volt ünneplő ruhája!
Így lett a kis fenyőből karácsonyfa mindaddig, míg akkorára nem nőtt, hogy árnyéka betakarta a ház ablakát. Akkor aztán rigók költöztek a csúcsába. Daluk ébresztette költés idején a ház lakóit.
De mégis! Minden év karácsonyán került néhány dísz és egy-egy gyertya az alsó ágaira.
A “Mesés természet” ökomese-gyűjtemény megjelenését a Nemzeti Kulturális Alap támogatta.
