Gondolkodtál már azon, hogy a régi háztartási gépek miért működnek még 20 év után is, míg mai, modern társaik néhány év használat után tönkremennek? Megfigyelted már, hogy a high tech termékek szervizelése majdnem ugyanannyiba kerül, mint egy teljesen új megvétele? A dolgok hátterében a beépített elévülés vagy más néven tervezett elavulás áll, amely az uralkodó gazdasági rendszer egyik mozgatórugója.
Cikkünkben bemutatjuk, hogyan és mikor született meg a fogalom, és lett része a mindennapjainknak.
Joggal érezhetjük úgy, hogy a világ nagyot fordult körülöttünk az elmúlt 20 évben. Az egyelőre még kétes kimenetelű fejlődés pedig a fogyasztói szokásainkra is kihatott. Hiszen sokszor hitelre vásárolunk, olyan rövid élettartamú termékeket, amelyekre legtöbbször szükségünk sincs, és amelyek kicsivel az utolsó részlet visszafizetése után már használhatatlanná válnak. Mivel többnyire megjavítani sem lehet őket, ezért jobb esetben hasznosításra, rosszabb esetben lerakásra kerülnek.
A technológiai fejlődés az ipari forradalommal és a gépek megjelenésével kezdődött, amikor a gyártási folyamatok automatizálása lehetővé tette a tömeggyártást. Ráadásul ezáltal sokkal olcsóbbá és így mindenki számára elérhetővé váltak a termékek. A vásárlás többé nem csupán a szükségletek kielégítését jelentette, hanem növekvő igényeinkét is. Sőt,
a vásárlás szórakozássá vált.
A gazdaság mozgatórugója
A beépített elévülés ötletét először 1929-ben a gazdasági világválság idején vetette fel Bernard London ingatlanbróker, mint egy lehetséges megoldást a gazdaság újbóli beindítására. A gazdasági világválság évei alatt ugyanis a fogyasztás újból a szükségletek kielégítésére korlátozódott. Bernard London úgy vélte, hogy a beépített elévülést törvénybe kellene iktatni és a termékeket egy előre meghatározott élettartamra gyártani. Elképzelése szerint az élettartam lejárta után a terméket hivatalosan is selejtté nyilvánították volna, majd egy állami szervezetnek leadva, megsemmisítették volna őket. Bernard terve szerint, ha a termékek hamar tönkremennek és sűrűbben kell helyettük újat vásárolni, nagyobb termelésre lesz szükség, amely több embert tud majd foglalkoztatni. A dolgozó emberek pedig béreiket elköltve még több termék előállítására ösztönzik majd a gyártókat, akiknek még több munkaerőre lesz szükségük, ezzel pedig a gazdaság ismét beindul.
Habár ennek törvénybe iktatására sosem került sor, a vásárlókat arra próbálták ösztönözni, hogy mindig igényük legyen egy újabb vagy szebb dolog birtoklására.
Különösen az Egyesült Államokban törekedtek arra, hogy a fogyasztók minél hamarabb megunják a termékeket. A korlátlan fogyasztás lehetősége keltette szabadságérzet és boldogság vált az amerikai „normává”, amely a mai napig meghatározza a fogyasztói társadalmat. A fogyasztói igények mesterséges generálásának eszközei pedig a reklámok, a beépített elévülés és a hitelek.
A múlt század közepén a média is azt sugallta, így kell élniük az ideális amerikai családoknak
Az örökké világító izzó
De vajon miért nem kerülnek tartós, hosszú élettartamú termékek az áruházak polcaira, ha a gyártók képesek lennének az előállításukra?
1895-ben Shaly megalkotta a hosszú élettartamú villanykörtéket, melyek közül egy 1901 óta, azaz 115 éve működik a californiai Livermore tűzoltóállomásán. Kezdetben ugyanis a gyártók még a termékek tartósságában versenyeztek egymással. Akár 2500 óra körüli teljesítményt is ígértek egészen 1925-ig, amikor is megalakult a Phoebus, az első villanykörte kartell társaság a villanykörte piac szabályozására (tagjai volt többek között a Phillips, Osram). A kartell egységesen 1000 órában határozta meg a villanykörték időtartamát. A gyártókat szigorúan figyelték, és bíróság elé állították azokat, akik ennél többet garantáltak vagy kínáltak. A kartell az 1940-es évekre elérte a célját és a hosszú élettartamú villanykörték feledésbe merültek.
A 115 éve folyamatosan égő livermore-i izzó (Fotó: Michael Macor, The Cronicle)
Hasonló dolog ment végbe 1940-ben a Dupont óriáscégnél, amikor bejelentették, hogy feltalálták az örökké tartó anyagot, a nejlont (amellyel az akkori selyemharisnyákat készültek kiszorítani a női gardróbokból). A nejlonharisnya olyan erős volt, hogy egy autót is el lehetett vele vontatni. A mérnökök büszkék voltak, a nők pedig elégedettek. Azonban hamar kiderült, hogy a tartós termékek nem jelentenek jót a vállalat bevételére nézve, hiszen az örökké tartó harisnyát nem kellett sűrűn lecserélni. A mérnököknek tehát újra vissza kellett ülniük tervező asztalaik mellé, és egy olyan terméket kellett készíteniük, ami gyengébb, és amin a szem is hamar felszalad.
Mindeközben a „Keleti blokkban” egy másfajta gazdaság folyt. Nem volt szabad piac, hiszen a piacot az állam tartotta irányítása alatt. A nyersanyaghiány miatt törvény írta elő, hogy a hűtőknek, mosógépeknek 25 évig működniük kell. A Nyugat és a Kelet közötti különbséget jól mutatja, hogy amíg az előbbiben a fentebb említett villanykörte kartell szabályozta a villanykörte piacot, addig a szocialista országokban tartós, hosszú élettartamú izzót használtak. Igaz, kínálat sem volt, amiből a vásárló kedvére válogathatott volna, minden lakás ugyanazokkal az elektronikai eszközökkel volt felszerelve.
Amikor azonban leomlott a berlini fal, eltűnt a szovjet tartós izzó és vele együtt a többi hosszú élettartamú árucikk is.
Új idők, új kütyüi
Megemlítve egy időben közelebbi példát, az Apple első iPod-jait 400-500 dollárért lehetett megvásárolni, azonban kb. 12 hónappal később az akkumulátorok teljesen tönkrementek, csere akkumulátorokat pedig egyáltalán nem forgalmazott a cég. 2 év alatt közel 3 millió darabot adtak el így az iPod-okból, a probléma tehát számtalan embert érintett. A szerencsétlenül járt fogyasztók összefogtak és bíróságra vitték az ügyet. A per alatt átvizsgálták az iPod akkumulátorok hivatalos dokumentumait (technikai adatok, műszaki tervek, tesztelések eredményei), melyből tisztán kivehető volt, hogy szándékosan tervezték 12-15 hónap élettartamúra azokat, és mivel nem voltak cserélhetőek, az egész termék használhatatlanná vált a megadott élettartamon túl.
A pert megnyerték a fogyasztók, akiknek a cég köteles volt kártérítést fizetni. Ezt követően az Apple külön részleget hozott létre az akkumulátorok javítására és 2 évre módosították a garancia idejét.
Készülnek a telefonok (Forrás: iHungary.hu)
Rövid élettartam, több hulladék
A beépített elévülés egyik legsúlyosabb velejárója a folyamatos hulladéktermelődés. Ráadásul a keletkezett elektronikai hulladékokat sok esetben nem helyben kezelik, hanem egy fejlődő országba szállítják, például Ghánába, hatalmas hulladéktemetőket hozva létre, melyeknek a környezetre és a lakosságra gyakorolt egészségkárosító hatása óriási. Az ott élő, anyagilag kiszolgáltatott családok – sokszor kisgyerekek, hiszen az apró darabokhoz csak ők férnek hozzá – dolgoznak ezeken a telepeken. Az erre „szakosodott” városok fölött állandó füst gomolyog, mivel ahhoz, hogy az értékes, még eladható fém részekhez hozzáférjenek, először a műanyag borítást kell leégetni…
Hulladéktemető Ghánában
Mindemellett észre kell vennünk azt a furcsa paradoxont, hogy a beépített elévülést sokszor a fogyasztó „kényszeríti rá” a gyártóra. Mi, anyagi jólétben élő fogyasztók ugyanis szeretnénk mindig szebbet és újabbat birtokolni egy adott termékből, behódolva az aktuális trendeknek és a reklámoknak. A hosszú élettartamú dolgok emiatt sokszor a megunt holmik közé kerülnek. Újat vásárolunk helyettük, holott a csere valójában nem is lenne indokolt. A gyártók a fogyasztói igényeket igyekeznek kielégíteni. Épp ezért nem áll érdekükben tartósabb terméket előállítani, ha kis idő elteltével úgyis egy divatosabb, modernebb darabra cseréljük azt. Vagy a csere iránti igényben is maguk a cégek reklámjai befolyásolnak minket? Egyáltalán, mi hajlandóak lennénk változtatni a már jól berögzült fogyasztási szokásainkon? Tudjuk, mi a különbség a valódi szükségleteink és a vélt igényeink között?
Tényleg a tárgyaink számán múlik a boldogságunk?
