A hetedik petty
Egyszer volt, hol nem volt, valahol a nekeresdi faluvégen volt egy szép veteményeskert. Minden megtermett abban, és minden lakója jól érezte magát benne. Gondos gazdája keze nyomán mindig porhanyós volt a földje. Egyetlen növénye sem szomjazott, és egy szál gyom sem csúfította.
A zöldségek egészséges fejlődését azonban más is segítette.
Ebben a konyhakertben lakott már nemzedékek óta egy szorgalmas katicacsalád. Minden tagja – apró és nagy – részt vett a kártékony rovarok, tetvek pusztításában. A formás katicák fényes páncélját éppen hét fekete foltocska pettyezte.
Történt egyszer, hogy szaporulat idején a legifjabb bábból előbújó katicabogár elütött testvéreitől. Formás félgömb volt ő is, de fedőszárnya fényesebb és pirosabb volt, mint azoké. Aztán, ahogy nézegették, vizsgálgatták az öregek, egyiküknek feltűnt az igazi furcsaság. Ennek a kis katicának csupán hat petty volt a szárnyain. Hiába voltak azok a pettyek mély, bársonyos feketék, pontosan egyformák, mégis csak hat volt belőlük.
No, ez a hiányosság megpecsételte a kis katica sorsát. Mindenki elfordult tőle. Egyedül dolgozott, magányosan tért nyugovóra. Nem is a petrezselyem illatos levelei közé, mint a többiek. Az ő szállása a kert zugában hajladozó bodza lett. Annak ernyője alá húzódott be éjszakára. Mielőtt pedig elaludt, mindig ejtett néhány könnyet bánatában.
Egyszer a bodza nem bírta tovább, és megkérdezte tőle:
– Miért vagy folyton szomorú, mi bánt?
– Hát nem látod? – kérdezte a bogár. – Nekem csak hat pettyem van!
Aztán elmesélte, hogyan lett magányos emiatt.
– Várj, csak várj! – biztatta a bodza. – Segítek én rajtad, csak érjenek meg a bogyóim.
Attól fogva a kis katica reménykedve leste a bodza tányérjain színesedő bogyókat. Mikor már mind fekete volt, a bodza megkérte a szomszédban lakó darazsat, hogy szúrja fel egyik bogyócskáját. Éppen azt, amelyik alatt a katica szendergett egy levélen. A bogyóból kiserkenő lé rácseppent a bogárka hátára. Pontosan a szárnyak tövébe, középre esett. Kicsit nagyobbra sikerült, mint a másik hat, de ugyanolyan fényes fekete lett, mire megszáradt.
A kis katica arra ébredt, hogy a napsugár gyönyörködik különlegesen szép pettyeiben. Meg is simogatta mind a hetet.
– Hét pettyem van nekem is! – örvendezett a katinka, és boldogan szárnyra kelt. Vidáman reppent a kertben szorgoskodó testvérei közé. Már nem szégyellte magát.
A következő tavasszal neki is gyönyörű kis katicái lettek. Mindnek fényes, élénkpiros szárnya volt. Szárnyaikon ott ragyogott a hat, hajszálra egyforma fekete petty. De pontosan középen egy nagyobb, bársonyosabb fénylett, a hetedik!
A “Mesés természet” ökomese-gyűjtemény megjelenését a Nemzeti Kulturális Alap támogatta.