A sün tüskéi
Valamikor réges-régen, amikor az állatok még értették egymás beszédét, nagyon szomorú életük volt a sünöknek. Sokkal, de sokkal kisebb volt a termetük, rózsaszín hátukat ritka, puha szőr fedte. Formájuk is igen mókás volt hosszú orruk miatt, melynek vége inkább hatalmas cipőgombra emlékeztetett. Szegényeket prédának tekintete minden nagyobb állat. Színük miatt rejtőzködni sem tudtak, így sokszor még a madarak is megtámadták őket. Egymást sem tudták megvédeni, mert a felnőtt sünök már csak magányosan éltek. Csupán a hasonlóan apró termetű egérke nem bántotta, gúnyolta őket.
Folyton éhesek voltak, mert nappal nem merészkedtek elő rejtekükből. Éjszaka jártak élelmet szerezni. Mivel rosszul láttak, nem jártak ki a nyílt mezőkre. Bokrok alatt, falak mellett, kerítések tövében közlekedtek nagy óvatosan. Be kellett érniük az ott fellelt rovarokkal, csigákkal. Hogy télen ne éhezzenek, igyekeztek átaludni a téli hónapokat. Történt egyszer, hogy Samu – így hívták a mi hősünket – még naplemente előtt előmerészkedett szállásáról, mert igen finom csemege – vadkörte – illatát érezte remek szaglásával. Gondolta, megszerzi, jó lesz az éléskamrába. Szeptember vége lévén szorgalmasan gyűjtögetett már.
Egy hatalmas vadgesztenyefa alá ért. A fa már bőven hullajtotta termését, ő is készült a téli pihenőre. Egyik óriási tokja éppen Samu előtt csapódott a kemény talajra. Abban a pillanatban ketté is vált, s a fényes, barna mag messzire gurult belőle. Igen ám, de a nagy lendülettől a szúrós burok egyik fele Samu hátán kötött ki. Teljesen beborította a kicsi sünt, aki ijedtében a földhöz lapult.
Maga sem tudta, mennyi időt töltött a sötét burok alatt, mikor meghallotta, hogy valaki közeledik. Megismerte a szagáról: a róka volt az, az őt folyton gúnyoló, üldöző róka!
– Mi lesz most velem? – gondolta szorongva.
– Most aztán végem, így nem menekülhetek!
Szíve hevesen vert, még jobban összehúzta magát.
A róka hamar felfedezte a kupacot. Érezte, hogy ott a sün lapul, de hiába piszkálta, szimatolta, a burok úgy rászorult Samura, hogy nem fért hozzá. Végül mérgében nagyot csapott a kupacra. De abban a pillanatban fájdalmasan fel is üvöltött. A szúrós tok egyik tüskéje mélyen a talpába fúródott. Úgy bicegett el onnan, sorsára hagyta Samut.
A kis sün, hátán a védelmet nyújtó tüskékkel, csak késő éjjel ért haza. Attól fogva mindig azzal járt el élelmet szerezni, már senki nem tudta bántani.
Mire eljött a tél, és telepakolta kamráját, a tok annyira összeszáradt, hogy levált a hátáról. Szerencsére nem kellett többet kimozdulnia a farakás alól, ahol vackát kialakította.
Azon a télen Samu folyton a tüskékről álmodott. Minden álom fohászkodással végződött:
– Bárcsak igazi tüskék nőnének a hátunkra!
Mivel nem volt önző, és vágyát az összes sün nevében sóhajtotta el, az Álomtündér teljesítette kívánságát.
Tavasszal minden sün arra ébredt, hogy hátát fehér-barna tüskék fedik a puha szőr helyett.
Így esett, hogy az idők folyamán a nagyobb ragadozók megtanulták tisztelni a tüskés hátú sünöket. Azok meg mertek nagyobbra nőni, hisz már nem féltek, hogy meglátják őket.
Persze, azért a béke kedvéért még ma is este, sötétben járnak vadászni. No, és a téli hónapokat is álomban vészelik át farakások alatt, gyökerek között vagy az avarkupacokban összegömbölyödve.
