Vajon 2016 más lesz, mint elődje(i)? Gondolatok az új év, az új nap hajnalán.
Ráérezve a jövőre
Kiértünk a sötét alagútból. Ránk virradt egy új nap. S olybá tűnik, egy másik négyjegyű szám vált aktuálissá a dátumozás procedúrájánál. Ezt jó megjegyeznünk, mert ha manuálisan történik ez a cselekmény, s nem az okos rendszerek automatikájára hagyatkozunk, akkor bizony még néhányszor megbicsaklik a kéz.
Leírva, végiggondolva, az idegrendszer pályáit cselekvésre bírva, meggyőződhetünk róla, hogy nagyobb, gömbölyűbb szám került a tollhegy végére, s idén emelt téttel játszunk. Viszont úgy teszünk, mintha már túl is lennénk a nehezén egy kiadós éjszakázással és a dátum helyes rögzítésével.
Pedig szó sincs erről.
Mert hol van az a tűzijáték, ami bevilágít az idő alagútjába és nem csak az ég fekete palatábláját és a pezsgőspoharak gazdáinak kedvét, festi színesre? Hol van az a toll, ami a kéz lendületén túl, átvesz valamit a napok terhéből?
Sötétben tapogatózunk vastagon. Ujjainkat a hideg januári levegő teszi érzéketlenné. Ami körvonalazódik, ami megragadható lenne a gémberedett tagok miatt semmissé lesz. Nem vagyunk még elég gyorsak és szemfülesek. Nem vettük még fel az év tempóját. Mélyet szippantunk a levegőből. A jövő illatát kutatjuk. Erre élesítenénk a szimatunkat. Egy tipp, egy irányzék, egy erre lengedező kósza pecsenye illat, ahol mi is sütögethetnénk a magunkét, sokat segítene.
Hányszor kezdtünk már neki? Hányszor próbáltuk jobbá tenni, kijavítani, ami a kezeink között romlott el – sikertelenül?
Olyanok vagyunk, mint Kafka hőse a gyóntatószékben. Mintha amnéziában szenvednénk. Semmi olyan nem jut eszünkbe, ami közelebb vinne a megoldáshoz. Elmélázunk a jelen esetlegességei felett.
A kudarc lehangoló.
Idézzük csak fel a jegyzetfüzetek és noteszlapok gyűjteményének ominózus mondatát: „Csak az utóbbi idők szenvedései jöttek elő emlékezetemben, át akartam törni gonosz gyökereikhez, nem volt lehetséges, nem emlékeztem már szenvedésekre és nem voltak gyökereik se bennem. Egy-két kérdést, kértem, hogy a gyóntató ismételne meg, de mit sem használt, olyanok voltak csak, mint látszatismerősök, akikkel kapcsolatban az emlékezet megcsalatkozik.”
Milyen dolog már az, hogy nem éreztük magunkat patentosan a korábbi életünk foglalatában és most az rettent, nehogy ugyanazzá váljon a még előttünk álló év, mint amit elhagytunk? Ez már feljogosítana bennünket, hogy időcsavargókká váljunk, az évek, évtizedek forgácsaival házaló ügynökökké?
Thomas Dylan a sikátorokban, a hidak alatt érezte jól magát.
„Szerettem sétálni az éjfél utáni párás városban, amikor az utcák elnéptelenednek és az ablakokban kialusznak a fények, elevenen és egyedül a csillogó villamossíneken a halott és üres Fő utcán, a hold alatt, gigászi búbánatom terhével a kísérteties Ebenezer-kápolna nyirkos sikátorán. Soha ennyire nem éreztem, hogy része vagyok a távoli, rám nehezedő világnak…”
Ezzel a teherrel, a létezés zsákutcáit elkerülve kellene kijutni a fényre, a napvilágra. Mert ez az akarnoki vágy, ami képes megoldásként hamis illúziót kelteni, az önpusztítással is számol. A gyóntatófülkék és a hidak alatti sötétség nem nyelheti el az új esztendő lehetőségét, az élet lehetőségét.
Hermann Hesse hőse, Emil Sinclair az éjszaka közepén ébred és valamilyen megmagyarázhatatlan késztetést érez, hogy ismeretlen utakon egy elhagyatott házhoz siessen. A szimata azt diktálta, hogy mennie kell, mert feladata van. Az elhagyott, omladozó épületben egykori iskolatársát, Knauert találta, aki épp az utolsó tettére szánta el magát. E kritikus helyzetből – váratlan megjelenésével – visszarántotta barátját a síri sötétből.
Sinclair ébredése azonban nem a véletlen műve volt, előtte álmot látott.
„És az emlékek, melyek mintha életem legrejtettebb zugait is felelevenítették volna, nem álltak meg a tegnap és a ma képeinél, hanem folytatódtak, tükrözték a jövendőt, kiragadtak a mából, és új életformákba vittek, melyek képei iszonyatosan elvakítottak…”
Az újév embere a bátorságé, a tetteké, a ráérzésé. Az Emil Sinclair féléké, aki a józan ész mellett az intuíciót, a felülről való vezetést sem hagyja figyelmen kívül. Akik a sötétségben kitapintják a didergő életet és átsegítik a fényre. A Demian c. regény megidézett epizódja ezzel a mondattal zárul:
„Mire hazaértem, felkelt a nap.”
