Negyed kiló kenyér, egy alma, fél adag krumplis tészta – ez került a kukánkba a múlt hét folyamán. Amikor valami megszárad, megromlik, megpenészedik, akkor leginkább azt a pénzt sajnáljuk, amit az élelmiszerrel együtt kidobunk az ablakon – pedig valójában sokkal többet veszítünk.
Előétel: adatmorzsák
Az utóbbi években egyre több adat lát napvilágot arra vonatkozóan, hogy mennyi élelmiszer megy veszendőbe világszerte. A sokkoló számok forrásai között megtaláljuk az EU tanulmányát, amely szerint évente 89 millió tonna élelmiszert pazarlunk el Európában, és az Egyesült Államok Mezőgazdasági Hivatalának (USDA) becslését is, miszerint az élelmiszer 30-40%-a landol a szemetesben (ez körülbelül 60 millió tonna/év).
S bár gyorsan elfeledkezünk arról a kukában lapuló penészes zsemléről, amit tegnap dobtunk ki, a számok összeadódnak: Európában és Észak-Amerikában fejenként évi 95-115 kilogrammnyi, szub-szaharai Afrikában és Dél/Délnyugat-Ázsiában 6-11 kilogrammnyi ételhulladékért vagyunk felelősek.
Érdekesség, hogy nagy a különbség a fejlett és a fejlődő országok között abban, hogy az élelmiszer “farmtól-az-asztalig” megtett útjának melyik fázisában keletkezik a hulladék: a fejlődő országokban a mezőgazdasági termelés, betakarítás, szállítás közben (kb. 44%), míg a közép és magas jövedelmű régiókban a kereskedelem és fogyasztás szintjén megy kárba az élelmiszer nagy része (kb. 56%).
Háztartás
Szállítás/kereskedelem
Vendéglátás/közétkeztetés
Leves: hulladéketika
Az étel elpazarlásának ráadásul etikai oldala is van: az ENSZ több évtizede folytat megnyerhetetlennek tűnő harcot az éhezés felszámolásáért, amely – a részsikerek ellenére –, továbbra is körülbelül 805 millió (vagyis kb. minden kilencedik) embert érint. Az ő étkezésüket biztosítani lehetne a világszerte kidobott élelmiszer feléből.
Ezzel szemben világviszonylatban a megtermelt élelmiszer egyharmada nem éri el a célját – vagyis, hogy táplálékul szolgáljon számunkra!
S bár az éhezés említésekor rögtön Afrika és Ázsia jut eszünkbe, ne feledjük, hogy az alultápláltság és minőségi éhezés (vagyis a nem elegendő mennyiségű fehérjebevitel) Magyarországon ugyanúgy jelen van, mint például Amerikában, ahol a NatGeo cikke szerint 48 millió ember éhezik.
Főétel: környezetvédelem késsel, villával
Az élelmiszer tehát értékes, amelynek elvesztegetésével nemcsak saját pénztárcánkat, de emberek munkáját, megélhetését, sőt, a természeti erőforrások hihetetlen mennyiségét dobjuk a kukába! Ha mindez nem lenne elég, íme még egy motiváció arra, hogy megegyük, amit megvettünk:
Az el nem fogyasztott élelmiszer egyrészt hulladékkezelési szempontból jelent problémát (ha az élelmiszer-hulladék ország lenne, Kína és az USA után ennek a nemzetnek lenne a legnagyobb a szén-dioxid kibocsátása), másrészt a megtermeléshez, szállításhoz, csomagoláshoz kapcsolódó összes erőforrást (pl. víz, termőföld, fosszilis energiahordozók) is kihajítjuk. Pedig a népesség megállíthatatlan növekedésével egyre több élelmiszert kellene előállítanunk – még akkor is, ha sikerül csökkenteni az elpazarolt mennyiséget –, limitált területen.
A limitált terület sajnos nem pontos megfogalmazás, hiszen az esőerdők mezőgazdasági területté való (sokszor nem csak etikátlan, de törvénytelen) átalakítása azt a benyomást keltheti, hogy van még hely az élelmiszer előállítására. A termőterületért azonban manapság a mezőgazdaság mellett más iparágak is versengenek: például a bioüzemanyag gyártó cégek (kukorica és energianövények), a kozmetikai vállalatok (pálmaolaj ültetvények), és a haszonállatok (amelyek táplálékának megtermelésére használt területek közvetlenül élelmiszertermelésre is alkalmasak lennének).
A FAO kisfilmje az élelmiszer-hulladék lábnyomáról (angol)
Az élelmezéssel kapcsolatban emellett parázs vita zajlik a hagyományos (vagyis vegyszeres) és az ökológiai (vagyis bio) mezőgazdaságot pártolók között: az előbbiek szerint ökológiai módszerekkel nem lehet megtermelni a 2050-re várhatóan 9 milliárd főre emelkedő Föld lakosságának szükséges élelmiszer-mennyiséget; az utóbbiak szerint a genetikailag módosított élelmiszerek (GMO), a hatalmas agro vállalatok (“Big Ag”) és a vegyszerhasználat azonban pont a termőföldek kiürüléséhez, az élelmiszer-biztonság elvesztéséhez és kiszolgáltatottsághoz vezet. Harc folyik tehát a termőterületért a kisgazdaságok és a nagyvállalatok között is.
Desszert: célok és eredmények
Mind az Európai Unió, mind az Egyesült Államok felvette a harcot az élelmiszer-hulladék ellen – legalábbis elméletben.
Az EU erőforrás-hatékonyságot megcélzó 2011-es ütemterve 2020-ra az élelmiszer-hulladék mennyiségének megfeleződését szeretné elérni.
Az Egyesült Államok a 2013-ban meghirdetett Élelmiszer-hulladék Kihívással (Food Waste Challenge) ösztönzi a vállalatokat, az Élelmiszer Hasznosítási Kihívással (Food Recovery Challenge) pedig a lakosságot az élelmiszer-hulladék megelőzésére, csökkentésére, illetve a keletkező hulladék komposztálására.
Olvasd el “Nagy Alma, kis szemét” c. írásunkat is!
Mindemellett az ENSZ és a FAO is kampányokat indított az élelmiszer-hulladék (Think.Eat.Save) és az éhínség ellen (Zero Hunger Challenge), és számos helyi civil szervezet kíván segítséget nyújtani a tenni igyekvő lakosságnak. Jó példa az Egyesült Királyság 2007-ben indított Love Food Hate Waste (“Szeresd az ételt, utáld a hulladékot”) kampánya, amelynek hatására mára 21%-kal csökkent a kukába dobott, fogyasztható élelmiszer mennyisége.
Olvasd el az élelmiszer megosztásáról szóló cikkünket is!
Magyarországon is kiemelkedő tevékenységet végez néhány közösség az elfogyasztható élelmiszer megmentéséért – ilyen például az Élelmiszerbank, a Budapest Bike Maffia vagy a Food Not Bombs. Távol vagyunk azonban még azoktól az európai országoktól (pl. Ausztria, Belgium, Németország, Svájc, Norvégia, Luxemburg, Svédország), ahol a szerves hulladék gyűjtése a szelektív hulladékgyűjtés részét képezi.
